„Ha már a külső szabadságot nem tudom megőrizni, legalább a belsőt őrizzem meg” – interjú Ritoók Zsigmond akadémikussal
Milyen „szellemi dőzsölés” folyt az Eötvös Collegiumban 1948 és 1950 között? Milyen nehézségekkel kellett egy tankönyvírónak a múlt század hatvanas éveiben megbirkóznia? Mit jelent valójában az „arany középút” kifejezésünk? Minderről szó esik az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részében.
Már kamaszként tudta, hogy latin szakos tanár lesz – az antik nyelv iránt Cicero egyik munkájának hatására kezdett el érdeklődni. A református családból származó Ritoók Zsigmond a kultúra szeretetét és a kötelességteljesítés fontosságának parancsát életre szóló útravalóként hozta magával.
Ígéretesen induló kutatói pályafutását azonban a politika ideiglenesen más vágányra terelte. Tanított gimnáziumban és egyetemen, írt tankönyvet és számtalan tudományos munkát, presbiterként pedig a Kálvin téri gyülekezetet szolgálta. Szerinte egy műnek nemcsak hogy létezhet több olvasata, de ezeknek akár mindegyike jó lehet.
Ritoók Zsigmond Fotó: mta.hu / Szigeti TamásUtak a Széchenyi térre
„Egy hosszabb interjúban elevenítsék fel életük és kutatói pályájuk meghatározó állomásait” – ezzel a kéréssel fordult Lovász László, az MTA elnöke néhány, az elmúlt évtizedekben saját tudományterületén meghatározó akadémikushoz egy 2016 őszén írt levélben. A beszélgetések szerkesztett változatát folytatásban közli az mta.hu. A sorozatot a Simai Mihály közgazdásszal, az MTA rendes tagjával készített interjú nyitotta meg, most a Ritoók Zsigmond klasszika-filológussal készített beszélgetéssel folytatódik.
Az interjú két hosszabb beszélgetés alapján készült. Ritoók Zsigmond beszélgetőtársa Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztályának munkatársa volt, aki nemcsak tudományos pályájáról, hanem az életét meghatározó fordulatokról, személyes élményeiről is kérdezte az akadémikust.
Az interjú két formátumban is letölthető:
Részletek a beszélgetésből:
„Elsőéves hallgatóként például találkoztam Brusznyai Árpáddal, akit 56 után kivégeztek. Ő akkor már végzett, tanszéki könyvtáros volt. Kérdezte, hogy milyen szakos vagyok. Mondtam, hogy latin–görög–angol szakos vagyok. Mire ő: Három holt nyelv, nem lesz az sok? Ő már 48-ban látta, hogy az angol itt hamarosan holt nyelv lesz, és valóban, néhány hónap múlva a középiskolákban megszüntették a nyugati nyelvek oktatását.”
„A probléma egy része ebből adódott. De volt más is. Mert kik tanítottak a hetvenes években a középiskolában? Azok, akik az ötvenes években jártak egyetemre. És ők azt szokták meg, hogy van egy kérdés, amire egy jó feleletet lehet adni. Itt meg minden kérdést többféleképpen lehetett jól értelmezni. És a tanárok zavarba jöttek, amikor kérdéseket kaptak, és nem voltak meg a feleletek. Kicsit ugyanaz volt a helyzet, mint a történelemtankönyvnél, de míg ott csak egy esetben, itt az egész anyagon végig. Amit mi ott lassan hajtottunk végre, azt itt egyszerre megcsinálták. A tanárok fel voltak háborodva, hogy a Biblia miért kerül bele, amikor ők arról nem tanultak semmit. Vagy miért kell az ókori Kelet irodalmáról beszélni, és tessék nekik megmondani, hogy mi a kérdésekre a jó felelet. Itt megint volt egy fájdalmas emlékem. Egyszer felhívtak telefonon diákok, hogy mégis hogy képzelem ezt a tankönyvet. És közben hallottam, hogy a tanár súgja nekik, hogy mit kérdezzenek.”
„Minden kornak megvolt a maga értelmezése. A 19. században úgy olvasták Homéroszt, hogy az a derűt és a nyugalmat, a jót és a tisztát tükrözi. Arany János már nem így olvasta. Ő meglátta az Iliászban a végzetszerűséget. És a 20. század jutott el oda, hogy dehogyis derűs az Iliász. Itt tragédiák vannak, itt elpusztul Hektór, Akhilleusz is meg fog halni: teljesen más módon kell értelmezni tehát a művet. Ezért izgalmas az, hogy egy műnek több jó értelmezése lehet, mert minden kor a maga számára kell, hogy értelmezze.”
„Ez a gondolat Arisztotelésztől származik, aki az erényt a szélsőségek közti középként határozza meg. Ezt el lehet fogadni, vagy nem, ez egy másik kérdés. A közép az sem nem jobbra, sem nem balra. Később ezt a gondolatot Horatius veszi elő. Arról beszél, hogy mindig viselkedjünk másképpen, mint ahogy várná az ember. Ha nagyon jól megy a dolga, akkor ne bízza el magát: gondoljon arra, hogy ez esetleg nem fog örökké tartani. Ha pedig rosszul megy a sora, akkor viselkedjen bátran, és ne jajgasson, hanem viselje el. Ne szomorkodjék, hiszen nem lesz ez mindig így. Vagyis a közép sem egy statikus valami, hanem a körülmények szerint változó. Én abban az előadásomban arra utaltam, hogy egy diktatúrához hasonló rendszerben, mint amilyen Augustusé volt, tudni kell jól alkalmazkodni a körülményekhez. Nem hozzájuk simulni, hanem mintegy ellensúlyt tartani. Amikor túl jól megy – ezzel fejezi be a horatiusi költemény is –, vagyis kedvező szelek fújják a vitorládat, akkor vond össze azokat a vitorlákat. Ha pedig nem, akkor próbálj bátran hajózni. Az ember mindig tudjon önmaga maradni.”
