Rámizmus: a humanista műveltség felszámolása vagy megújítása? – Kecskeméti Gábor levelező tag székfoglaló előadása

Kecskeméti Gábor előadásához kapcsolódó prezentáció itt letölthetőPierre de La Ramée (latinosított humanista névalakja szerint Petrus Ramus, 1515–1572), a párizsi egyetem tanára – később a Szent Bertalan-éji vérengzés egyik áldozata – szembefordult azzal a skolasztikus egyetemi gyakorlattal, amely Arisztotelész vagy bármely más auktor műveinek közös olvasására, mondatról mondatra haladó kommentálására és logikai szillogizmusok formájában történő értelmezésére épített. Kevés hasznot hozó, terméketlen, idő- és pénzpocsékolással járó szellemi gyakorlatnak tartotta ezt az oktatási formát, s arra törekedett, hogy a hét szabad művészet mindegyike számára új tananyagot és tankönyvet állítson össze.

Kecskeméti Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Képgaléria a székfoglaló előadásrólHiba volna Ramust olyan reformernek tekinteni, aki az egyetemi könyvműveltség alapvető jellegét és összetételét kifogásolta volna. Szó sincs arról, hogy a gyakorlati tapasztalatokra, az empíriára, az experienciára támaszkodó, a természettudományos gondolkodásban érdekelt, a hagyományozott ismeretanyagot a tapasztalati tényekkel kontrolláló és új felismerésekkel meghaladni kívánó filozófust lássunk benne. Kopernikusz, Bruno, Galilei, Bacon, Descartes, a Royal Society gondolkodói messze többet és egészen mást képviselnek majd, mint akár a legradikálisabb ramusi felvetés. Ramus provokatív újításai alapvetően a pedagógiai módszert célozták, s – nagyrészt ebből következően – tudomány-rendszertani jellegűek. Az ismeretszerzés, a tudásban való előrehaladás legvilágosabb, leggyorsabb, legkönnyebb, leghatékonyabb eljárásait kereste.

Ramus ellentmondásos és megosztó szellemi hagyatékának recepciója, a rámizmus nem írható le lineáris sémák mentén. Az újabb eszmetörténeti eljárások nem annyira egy kiemelkedő személyiség „hatásának” történetét tanulmányozzák, hanem sokkal inkább azt, ahogyan számos gondolkodó befogadja és felhasználja az adott névhez kapcsolva közkézen forgó eszmei készlet elemeit. Ezt a sokféle értelmezői közösséget hol személyes meggyőződés, hol intézményi szükséglet, hol konfesszionális identitás motiválta olyan eszmei pozíciók elfoglalására, amelyeknek az érvényesítéséhez a rámizmus sokféle folyamatainak egyikében vagy másikában találta meg a megfelelő kereteket. A rámizmusnak erős eszmei pozícióként való megjelenését a kora újkori Angliához, Németalföldhöz, Németországhoz, a skandináv államokhoz és nem utolsósorban Magyarországhoz meg Erdélyhez kapcsolhatjuk.

A rámizmust kísérő legkiterjedtebb kultúraelméleti vita a kommentár versus kompendium küzdelme volt. A 16–17. század fordulóján a humanista filológiai szaktudomány normái és a modern állam praktikus igényei két, egymástól élesen távolodó irányt vettek, a jól szervezett, megfelelően irányított állam szakemberigénye meg a humanista oktatási tradíciók alig voltak köszönőviszonyban. Lényegében erre a dilemmára, konfliktushelyzetre kínált megoldási alternatívát a rámista prakticizmus, s ennek sikerét igazolta vissza a rámista törekvések közép-európai társadalomtörténete. A rámizmusnak ebben a történelmi tudásszociológiai konfliktusban való benne állása okozza, hogy a mai napig erősen megosztja a kutatókat, és hol a humanista erudíció új, életképes válfajának kifejlesztőjeként, hol pedig az eruditus világ felszámolójaként, a műveletlen, technicista szakértelmiség kitenyésztőjeként mutatkozik meg.

Értékelése természetesen szorosan összefügg azzal, mit gondolunk általában a reneszánsz humanista nemzedékek klasszikus műveltségének jellegéről és végső értelméről. A kora újkori európai értelmiség műveltsége, technikai közege, szereplehetőségei, befolyási övezete folyamatos változásban volt, a ramusi kezdeményezések pedig e réteg életképességéről, adaptációs erejéről, új tudásszociológiai trendekben való akklimatizációs potenciáljáról tanúskodtak.

Itt letölthető a Kecskeméti Gábor előadásához kapcsolódó prezentáció