Balázs Mihály nem szokványos megfogalmazásban beszélt az építészetről, illetve annak két arcáról.

Elmondta, hogy azok a jelenségek, melyek a ma emberét körbeveszik, nagy hatással vannak az építészetre, azon belül is az építészeti oktatásra. Megjegyezte, hogy munkásságát nagymértékben jellemzi a képekben való gondolkodás, ezért előadását is sok képpel szándékozott illusztrálni. A képek képesek közvetíteni a külvilág információit. Az építész ezeket az információkat alakítja szerkezetekké.

Színes képekkel ecsetelte, hogy az építési logika milyen mértékben jellemzi az adott közösség helyi tudását, mennyire alkalmazkodik a táji és kulturális környezethez. Építészeti szempontból is érdekesek a vándorló közösségek építészeti szokásai, melyek folyamatosan alakítják a helyi tudást. Az ember a természet része, így a természet alakulása is állandó változásban tartja az építészeti szokásokat.

Példákat mutatott arra, hogy az építészeti stílusok és szokások milyen mértékben függnek attól, hogy műépítészetről – ami szerzőhöz kötött – vagy népi építészetről – ami szerző nélküli, közösségi jellegű – beszélünk. A műépítészet kötött, mint az írás, a népi építészet szabadon formálódik, mint a beszéd.

Balázs Mihály megrázó képeken keresztül mutatta be, milyen különböző életterekben élnek emberek a világ különböző pontjain. Az afrikai Kibéra lakosai számára az építészet nem más, mint a fejlett világ hulladékából összetákolt bádogváros, ahol az alapellátás sem biztosított, míg Szingapúr a gazdagság és fejlődés szinonimája, ahol az építészet gyakran magamutogató presztízsberuházások formájában van jelen. A két helyen készített fényképek kontrasztba állítása még jobban kihangsúlyozta az előadás mottóját.

A két kép, mely az építészet két arcát mutatja be, a világ megosztottságáról, az egyenlőtlenségekről és az egyre mélyülő feszültségekről tanúskodik. Az egyiket az elemi emberi igények, a másikat a jólét és a pénz logikája vezérli. Az egyik mögött ott áll a mérnöki tudás, a másik mögött a szegénység. A feszültség oka az aránytalan változás, a beszűkült élettér. A jelen kor két legnagyobb kihívása a túlnépesedés és a klímaváltozás. Az emberiség legnagyobb része – létszámát és földrajzi kiterjedését tekintve egyaránt – olyan helyen él, amelyet csökkenő ivóvízkészletek, szélsőséges klimatikus viszonyok, mélyszegénység jellemez. Keveseknek adatik meg az a luxus, amely a csúcstechnika széles palettáját alkalmazva, szemet gyönyörködtetve, a jólét minden biztosítékát magán hordozza. Az egyensúlytalanság mindig az egyensúlyra törekszik, ez népvándorlást eredményezett évszázadok óta. Ez természetesen újabb feszültségeket hordoz magában.

Az építészetnek van tennivalója, de önmagában megoldást nem tud adni. Nem fölösleges a műépítészet, a presztízsépítészet és a mérnöki tudás. A két világ – a szegény és a fejlett – még sokáig együtt fog élni, de közös felelősség az arányok változtatására irányuló törekvés. Ehhez a törekvéshez próbál hozzájárulni a szolidáris építészet. Igaz ez mellőzi a fényűzést, de praktikumra, élhető lakótérre törekszik a mérnöki tudást és a józan észt ötvözve.

Balázs Mihály a szolidáris építészet lehetőségeire, az erre irányuló képzés gyakorlati módszereire, a szellemi műhelyekben folyó munkáira mutatott példákat.