Monumentális kiadvány készült a Székelyföld történetéről

Nem kétséges, hogy az erdélyi magyarság, azon belül pedig a szorosan vett Székelyföld múltja nem csupán a történészszakma és más társadalomtudományok számára kiemelkedően érdekes. Az 1986-ban megjelent, a jelen kötethez hasonlóan ugyancsak háromkötetes Erdély története a maga idejében komoly visszhangot váltott ki mind szakmai körökben, mind pedig a nagyközönség soraiban.

Ennek nyomdokain Székelyföld története I–III. (A kezdetektől 1990-ig) Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). Kiadja: MTA BTK–Erdélyi Múzeum-Egyesület–Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, 2016.jelen kiadvány szerzőinek és szerkesztőinek szándéka elsődlegesen az volt, hogy a mítoszok, az elterjedt tévhitek, téves történeti elképzelések, továbbá a mindenkori politikai törekvéseket legitimálni szándékozó értékelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatokra, valamint a leíró jelleg helyett az értékelő, elemző megközelítésre helyezzék a hangsúlyt. A történészek munkáját megnehezítette a forrásanyagok – főleg a székelység korai történeti időszakára jellemző – hiányos, töredékes volta. Az ezekben rejlő információk kibontása eltérő értelmezéseket eredményezett, amelyek – a kutatás szabadsága jegyében – a kötetben egyaránt helyet kaptak. Ugyanakkor az egyértelműen a legendák körébe sorolandó, szélsőséges értelmezések természetszerűleg kimaradtak.

Hogyan született meg a Székelyföld története?

Mivel 1986 óta több évtized telt el, és ez az időszak magába foglalta a rendszerváltás folyamatát is, egy új székely történet megírásának igénye mind sürgetőbbé vált. Végül 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere egy, az új kutatási eredményeket összegző kiadvány ötletét, amelynek nyomán, sok egyeztetést követően, 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött. Ezt az a szakmai bizottság koordinálta, amely később szerkesztőbizottságként az elkészült köteteket is jegyezte, élén Egyed Ákos történésszel, az MTA külső tagjával. Kutatók, egyetemi oktatók és a székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a kiadást pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület segítette.

Az I. kötet tartalomjegyzékeA most megjelent háromkötetes, több mint 2200 oldalas munka hangsúlyosan kezeli azt a tényt, hogy a téma tudományos megközelítése messze túlmutat a kutatói érdeklődésen. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a A II. kötet tartalomjegyzékerégió történetét. Az írott források hiánya miatt e kötet a régészeti és az építészettörténeti kutatások fokozott mértékű felhasználásával készült. A második kötet az A III. kötet tartalomjegyzékeErdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, tehát Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel a székelyföldi viszonyokat. A harmadik pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a Székelyföldnek tekintett terület történetét.

Az I. kötet bevezetőjeA mítoszokat tisztelő, de azokat a történelemtől élesen elválasztó, a múltat is magába foglaló helyes önismeret kulcsszerepet kaphat egy sokat próbált közösség A II. kötet bevezetőjeszellemi összetartozásának megőrzésében. Ennek szellemében a címválasztás nem teszi kétségessé, hogy jelen munka egy sajátos jogállású népesség régióját, A III. kötet bevezetőjeannak sajátos arculatú közösségi és intézményesülési viszonyait mutatja be oly módon, hogy a szerzők a helyi történéseket, a lokális ismereteket a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai, de az ezeken is túlmutató nemzetközi folyamatok kontextusában tárgyalják. A háromkötetes mű így alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok gazdag múltjának ismertetését tűzte ki célul, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették, illetve azt – változó keretek között ugyan – de máig fenntartották.

A Székelyföld története három kötete Forrás: MTA BTK

Egy nagyon sajátos régió

Székelyföld a középkorban a Magyar Királyság része volt. A Mohács utáni országszakadás idején viszont az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé került, majd a fejedelemség megszűnése után a Habsburg uralkodók jogán csatolták ismét az ország egészéhez. Az Osztrák–Magyar Monarchia bukását követően, a 20. század elején Romániához került, amint az közismert, majd 1940–1944 között, néhány falut leszámítva, újból Magyarországhoz tartozott.

Fontos kiemelni, hogy a Székelyföld fogalma, valamint területi kiterjedése szükségszerűen változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségig, amikor a székely székek területe más volt, mint pl. a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi megyerendszer, az egységességet szem előtt tartó, modernizáló közigazgatás, de főleg az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék így már csak a „történeti Székelyföld” része volt. Az 1950-es évektől a „jelenkori Székelyföld” alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig valójában immár főként Hargita és Kovászna megyét értik.

Katonai szolgálat és szabadságjogok

Székelyföld történetének egyik kulcsfogalma a katonai szolgálat volt. Erre épültek, ebből származtak már az Árpád-kortól a székelyek sajátos szabadságjogai. A szabad székelység jelentős része a 16. századra jobbággyá lett, a következő évszázadban azonban részben visszanyerte korábbi szabadságjogait. A 18. században egy részük a határőri intézményrendszer részévé vált. Ehhez társult egy másik történeti sajátosság, nevezetesen a széki közigazgatási szervezet, amelyben a székely autonómia jogrendszere működött a 14. századtól egészen 1876-ig. A székelyföldi önigazgatást a kialakult jogszokások szabályozták.

A középkori székelység e státusa, egész társadalma afféle eszményi katonai demokráciaként él sokak képzeletében. Ez az idealizáló történeti emlékezet a székely kiváltságokra egyedi és társtalan jelenségként gondol. Pedig elég (a teljesség igénye nélkül) a jászok, kunok, hajdúk, vagy a fogarasföldi, bánsági parasztközösségek autonóm jogaira gondolni, hogy belássuk, szép számmal akadnak analóg példák. Ezek mindegyikének volt egyedi vonásokkal felvértezett regionális és közösségi tudata, ami pedig a törvény által körülbástyázott jogi kiváltságokra épült.

1790-t követően az a sajátos kettősség maradt jellemző, hogy a székelyek a modern, polgári értelemben vett magyar politikai nemzethez tartozónak vallották és érezték magukat, de azon belül a székely nemzet mint kiváltságos rendi náció tagjainak is. A „székely nemzet” fogalmának használata azonban e formában az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc idején megszűnt, mert a székelység 1848-ban, az agyagfalvi gyűlésen lemondott kiváltságos rendi státuszáról, leszögezve, hogy „jogban és kötelezettségben a székely földnek [...] minden polgára egyenlő”.

A történeti Székelyföld és mai városai Forrás: MTA BTK

Modernizáció és diktatúra

A dualizmus idején a fent bemutatott kettős identitás jogi alapjai már nehézséget okoztak a polgári államnak, mint minden hasonló, feudális eredetű kiváltság. A „székelykérdés” így összefonódott a modernizációs útkereséssel. A hagyományos közösségek ez időre tehető felbomlása, a városiasodás és a modern iparosodás kevéssé jellemezte e tájt, ugyanakkor az itteni lakosság relatív túlnépesedése, valamint az elszegényedés fontos témává vált az országos politikában. Az állam ezért mindinkább beavatkozott, hogy irányítani tudja a változásokat. Ezzel párhuzamosan a 19. század utolsó éveitől a magyar mellett az erősödő román nemzetépítési törekvésekben is kiemelt szerepet kapott a Székelyföld. Ezek szükségszerűen ütköztek egymással, Trianon után pedig – miközben az említett társadalmi és gazdasági, a modernizáció megkésésből fakadó gondok változatlanul orvoslásra vártak – az erőteljes román nacionalizmus fontos célja lett a számos nemzetiség lakta Románia etnikai alapú átrétegzése, még pontosabban a nemzeti homogenizáció.

A számos, túlnyomórészt magyar, illetve német lakosságú város mellett Székelyföld e tekintetben kiemelt célterületté vált. Az 1940. évi visszacsatolást követően viszont az infrastrukturális, művelődési és egyéb fejlesztés a magyar nemzetépítés keretében vált ismét fontos társadalomszervezési modellé. Az ezt követő romániai államszocializmusban Székelyföld autonóm tartományi státust kapott. Ez lehetővé tette az itt élő tömbmagyarság számára pl. az anyanyelv használatát, szemben Erdély más, magyarok lakta területeivel. A Ceauşescu-érában azonban, az 1970-es évek első felétől az úgynevezett „magyar megyék” városainak etnikai szerkezetét tudatosan igyekezett az állam módosítani. Ez Székelyföldet is súlyosan érintette, ezzel párhuzamosan pedig számottevően csökkentek az ideirányuló fejlesztési források.

Az 1989. évi romániai forradalomtól, majd főleg az ezredfordulótól a székelyföldi magyar politikai jövőképet a magyar többségű autonóm régió kiépítése és intézményesítése határozta meg. A szabadabb légkörben megerősödött a magyar azonosságtudat, illetve vele párhuzamosan a székely identitás is. Ez éppúgy épült valós tényekre, mint mitikus elképzelésekre, feléledtek a regionális reprezentáció hagyományos elemei, az önazonosság és önkifejezés fontos részévé vált az emlékezet- és történelempolitikának. A mai Székelyföld legfőbb sajátossága, hogy Románia közepén található egy 12-13 ezer km²-nyi tömbmagyar terület 810 ezer fős lakossággal, amelynek 72 százaléka – 2011-ben 581 ezer fő – magyar nemzetiségűnek vallja magát.

Van még elvégzendő kutatói feladat

A könyv bemutatójáról szóló beszámoló itt elérhetőA szerzők tehát a fent felvázolt irányvonalak mentén Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve, ugyanakkor a még bőséggel adódó további elvégzendő feladatokat szem előtt tartva mutatják be. Az alapkutatások jelen pontján nem adható még minden kérdésre részletes válasz. Vagy azért, mert nem állnak rendelkezésre releváns forrásadatok, vagy azért, mert egyszerűen komoly kutatómunka vár még a történészekre. Ezzel együtt a szintetizáló kötet szerzői részben saját, részben más kutatók által folytatott forrásfeltárásra és kutatásra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Ezt egészítették ki a célzott kutatások, például a két világháború közötti közigazgatatás esetében.

A Székelyföld története nyilván különösen érdekes a Székelyföldön élőknek, de tudott, hogy a térség története jóval szélesebb körű érdeklődésre tart számot. Ám az érdeklődők kérdéseikre a meglevő, de régebbi szakirodalomból és a hiedelmek egyvelegéből gyakran töredékes választ kapnak csupán.

Mint látható, a rendszerváltás utáni szabadabb légkör lehetőséget teremtett az érdemi kutatómunka megújulására: a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények nyitottabbak lettek, új kutatási módszerek terjedtek el, és felnőtt egy új szakembergárda is. A régebbi, gyakran már elavultnak tekinthető munkák sokszor szinte hozzáférhetetlenek, a történeti forrásokat pedig eredeti nyelvükön nagyon kevesek képesek olvasni és főleg értelmezni. A modern, valóban tudományos munkák hiányának is köszönhető, hogy sok tudománytalan téveszme kering szabadon. Mindezeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy hiánypótló alapmunka született meg.