„Nem hiszem, hogy vannak könnyebb és nehezebb nyelvek” – interjú É. Kiss Katalin akadémikussal, a Bolyai-díj idei kitüntetettjével

A Bolyai-díj a legrangosabb magyar tudományos elismerés, magyar Nobel-díjként is szokás emlegetni. Elnyerésével több figyelem irányulhat a nyelvészetre, különösen a generatív grammatika irányzatára. De milyen társadalmi haszna és alkalmazási területei vannak ezeknek a kutatásoknak?

Egyik szakterületem a magyar mondattan, a magyar mondat szerkezetének leírása. Ennek számos felhasználási lehetősége van. Például az Európai Unióban már nélkülözhetetlen a számítógépes fordítás, az interneten a különböző weboldalak automatikus fordításához is szükség van ezekre az ismeretekre. A számítógép a látássérülteknek felolvassa a szöveget, és előbb-utóbb a hangzó szöveget is át tudja tenni írásba. Rengeteg fejlesztés épül a magyar nyelv szerkezetének ismeretére. Ahhoz, hogy ezek a nyelvtechnológiai műveletek megbízhatóan működjenek, ismernünk kell azokat a szabályokat, amelyek alapján összefűzzük a szavakat, és amelyek alapján megértjük a szósorokat. Ezek mind piaci értékű kutatások. Azonban a nyelvtudomány igazi haszna ennél áttételesebb. Például a nyelvtörténet a magyar történelem legrégebbig visszavezethető forrása, és ezáltal a magyarságot összetartó nemzettudat egyik fontos építőköve.

É. Kiss Katalin Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

A mondatszerkezet leírásához a generatív nyelvészetben természettudományos megközelítéseket használnak. Hogyan működik ez a kooperáció?

Egy mondat esetén vannak lehetséges és lehetetlen szórendi változatok. A lehetséges változatok jelentésben is eltérhetnek. Mindezt tovább bonyolítja, ha logikai műveletek – tagadás, kérdés, kvantifikáció – kerülnek a mondatba, amelyek következtében a jó és a rossz szórendi változatok és a jelentésbeli lehetőségek száma a sokszorosára nő. Tehát a cél egy olyan képletsor, szabályrendszer – végső soron olyan grammatikamodell – megalkotása, amely megállapítja a lehetséges változatokat, nem generál rossz variánsokat, viszont létrehoz minden jó verziót, és amelyből a változatok jelentése és intonációja is levezethető. A megközelítés tehát deduktív.

A magyar nyelv igen gazdag a ragok és toldalékolás használatában. Ez például az angol nyelvre kevésbé jellemző. Minden nyelv esetén más és más törvények alkotására van szükség?

A generatív nyelvelméletnek az a meggyőződése – ami végül is mindennapos tapasztalatunk –, hogy minden nyelv ugyanazt tudja. Minden nyelv ugyanúgy képes a valóság leképezésére, mindenféle konkrét és elvont objektum és viszony megnevezésére és leírására. Ha nem így volna, nem lehetne fordítani egyik nyelvről a másikra. Ez azt jelenti, hogy minden nyelv ugyanolyan bonyolult, csak máshol találhatóak benne a „bonyodalmak”. A magyarban valóban bonyolult a morfológia, a toldalékolás, például, mint ahogy Papp Ferenc megállapította, egy magyar főnévnek 714 különféle ragos alakja van. Ezzel szemben az angolban alig van néhány toldalék; ott az okoz nehézséget, hogy a mondatrészeket mondatbeli helyük alapján kell felismerni.

Összességében nem hiszem, hogy vannak könnyebb és nehezebb nyelvek.

Ha a nyelv alakulását és fejlődését figyeljük meg, akkor a magyar nyelvben miért a toldalékolás kapott nagyobb hangsúlyt?

A nyelveknek elég sokféle eszköz áll a rendelkezésükre. Korábban például az angol is toldalékokban gazdag nyelv volt. Az angol nyelvet sok külső hatás érte, nagyarányú idegen népesség telepedett meg angol nyelvterületeken, amelynek másodnyelvük volt az angol, és ez vezethetett a morfológia eltűnéséhez. Ezt helyettesítve alternatív eszközök alakultak ki, ragok helyett névutók, gazdag igeragozás helyett segédige plusz particípiumos szerkezetek. Egyébként az ómagyar nyelvben a mai angolhoz hasonlóan szintén voltak összetett igealakok, például a megy vala és a ment vala. De ezt a bonyolult rendszert kiszorította a szláv hatásra kiépülő igekötős aspektusjelölés, a ment–elment szembenállás (csak a ment volna maradt meg).

A magyar nyelv írásos emlékei nyolc-kilencszáz évre visszamenőleg nyomon követhetőek. Ezek alapján és látva a jelenkori nyelvhasználat alakulását, le lehet vonni következtetéseket, hogy milyen változások történtek és várhatóak a nyelvben?

Az ómagyar nyelvnek már sok írásos dokumentuma fennmaradt, melyekből vissza tudunk következtetni az ősmagyar nyelvre is. Ezek alapján a legnagyobb mondattani változások a honfoglalás után, 900 és az 1200-as évek között történhettek – valószínűleg az itt talált szláv népességgel való nyelvi kontaktus következtében. Akkor típusváltáson ment át a magyar nyelv, megfordult a szórend, és például kialakultak az alárendelés új fajtái. A változások irányát lehetetlen megjósolni; csak utólag tudjuk értelmezni őket. Utólag látjuk például, hogy az összetett igealakokat az igekötőrendszer kiépülése tette feleslegessé.

A felnőttek grammatikája meglehetősen stabil; változás akkor történik, ha az anyanyelvüket tanuló gyerekekben olyan grammatika épül ki, mely egyes részleteiben eltér a szülők által megtanult nyelvtantól.

Ez akkor történhet meg, ha például népmozgás következtében, esetleg szociológiai vagy más okból megjelenik vagy divatba jön egy korábban nem vagy alig ismert szerkezet, és ezáltal valamelyest megváltozik a nyelvi környezet. Például a mi életünkben terjedt el az el kell menjek, meg kell mondjam szófordulat, mely valószínűleg a románból került az erdélyi magyar nyelvváltozat közvetítésével a magyar köznyelvbe. Ez az idősebbeknek még szokatlan lehet, de a fiatalok grammatikájának már részévé vált. Olykor azt is változásnak hisszük, ami nem az. Sokan nyelvromlásnak gondolják a hol kérdésre felelő -ba/-be ragot (például: Ma nem voltam iskolába), pedig az első kódexektől kezdve szabad váltakozásban van a -ban/-ben raggal.

Néhány évvel ezelőtt tartott egy előadást „Mitől féltsük és mitől ne féltsük a magyar nyelvet?” címmel. Melyek a magyar nyelvet fenyegető valódi veszélyek, és melyek azok, amelyektől nem kell tartanunk?

Ez az előadás arról szólt, hogy a nyelvhelyességi hibáktól nem kell félteni a nyelvet, mert amiket hibának érzünk, azok a természetes változás jelei.

Viszont az veszélyeztetheti a nyelv fennmaradását, ha – a határon túli magyarság esetében – beszűkülnek a nyelvhasználat lehetőségei.

Ha a szórványvidékeken a magyar nyelv használatára csak a családban van lehetőség, akkor nincs mód a magyar minden regiszterét, formálisabb változatait is elsajátítani. Ha a gyerekek államnyelvű iskolába járnak, nem tanulják meg a tudományok magyar szókincsét, így nem fognak tudni elvontabb témákról magyarul beszélni. Minél gyakrabban váltanak át az államnyelvre, annál inkább visszaszorul az anyanyelvtudásuk, és annál könnyebben kialakul az államnyelvdomináns kétnyelvűség, amely pedig egy-két generáció alatt teljes asszimilációba fordulhat.

Az elsők között volt, akik idehaza generatív nyelvészetet tanulhattak. Milyen volt annak idején az új irányzat hazai fogadtatása?

A hatvanas években néhány nyelvésznek, köztük Telegdi Zsigmondnak, Kiefer Ferencnek, Szépe Györgynek sikerült Fulbright-ösztöndíjjal egy tanévet amerikai egyetemeken eltöltenie, és ott megismerkednie a generatív irányzattal. Hazatérésük után az ELTE-n tanították a generatív nyelvészet alapjait. A fogadtatás kezdetben nagyon ellenséges volt. Emlékszem felszólalásra, amely a marxizmus gombostűjét óhajtotta a generatív elmélet mérges gázokkal teli lufijába beleszúrni, és láttam beadványt, amely adminisztratív eszközöket sürgetett a generatív elmélettel szemben a dialektikus materializmus védelmében. A nyolcvanas években már csak az innáta-hipotézis, a velünk születettség eszméje tűnt elfogadhatatlannak. A rendszerváltozás után a nemzeti nyelvészettel próbálták szembeállítani a generatív nyelvelméletet. A nyelvészvilág megosztottsága mára enyhült, de ma is elsősorban az MTA Nyelvtudományi Intézete ad otthont a generatív nyelvelméleti kutatásoknak.

Mi lehetett a megosztottság oka?

A magyar nyelvészet évtizedekig nagyon izolált volt, nehezen lehetett hozzáférni a nemzetközi szakirodalomhoz, konferenciákra legfeljebb csak meghívással lehetett kijutni, nemzetközi kutatásokba lehetetlen volt bekapcsolódni. Az én generációmból néhány nyelvésznek a véletleneknek köszönhetően sikerült kapcsolatot kiépítenie a legnagyobb generatív nyelvészeti szervezettel, a GLOW-val (Generative Linguistics in the Old World), amelytől sok segítséget – szakirodalmat, meghívást, ösztöndíjat – kaptunk. 1988-ban Budapesten volt a konferenciája, és 2018-ban, a harmincéves évfordulón ismét itt rendezik majd meg.

Azóta nagyot fordult a világ. Rengeteg nemzetközi publikációval és számos nemzetközi elismeréssel büszkélkedhet.

Az igazi úttörők Kiefer Ferenc és Szépe György voltak. Nekik köszönhetően meg a körülmények változása folytán a mi generációnk már könnyebb helyzetben volt, és mi próbáltunk is élni a lehetőségekkel. A mai fiatal kutatók pedig már teljesen otthon vannak a nemzetközi nyelvészvilágban.

Milyennek látja a bölcsészettudományok helyzetét?

Mítosz, hogy a bölcsészdiploma iránt nincs kereslet. Olvastam olyan adatokat, hogy az elhelyezkedettek aránya a bölcsészek körében nem rosszabb, mint a divatos szakok esetében. A tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsültsége sajnos nem nagy, de a kutatói pálya presztízse egyelőre megmaradt. Sajnálatos módon a kutatási pénzek elosztásakor a bölcsészettudományok hátrakerülnek, ami kevesebb kutatás elindítását teszi lehetővé.

A fiatalok egy része pedig külföldön keres lehetőséget.

Az, hogy kimennek, természetes folyamat, jó, ha külföldi tapasztalatokkal gazdagodnak.

Azt kellene elérni, hogy mi is ugyanolyan vonzerővel bírjunk, mint a külföldi kutatóhelyek és egyetemek.

Az emelné egyetemeink színvonalát, ha egy meghirdetett professzori állásra a világ minden részéből pályáznának, ha verseny alakulna ki, ha tehát a kibocsátás és az idevonzás körforgássá válna.

Ön alapítója a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek, amelyen keresztül részt vesz a határon túli diákok tehetséggondozásában. 2003-ban indították el a programot Péntek Jánossal, az Akadémia kolozsvári külső tagjával. Akkor az erdélyi falusi magyar fiatalok 5%-a érettségizett. Hogyan működik ez a program, és láthatóak-e a hatásai?

Ez egy középiskolai ösztöndíjrendszer, amely arra ösztönzi a rászoruló tehetséges romániai és kárpátaljai magyar gyerekeket, hogy érettségit szerezzenek, méghozzá magyar tannyelvű középiskolában – amint az a www.nyilasmisi.ro honlapról részletesebben is megtudható. Az ösztöndíjat magánszemélyek nyújtják havi 10-15 ezer Ft-os befizetésekkel. Sok támogatónk van a tudósvilágból, számos akadémikus vesz részt a programban. Megbíznak az egyesületben, mivel nyomon követhetik befizetéseik hasznosulását, megkapják támogatottjuk nevét, címét, levelezhetnek vele. Jelenleg is fut a program, most kb. 240 ösztöndíjasunk van. Támogatóink hívták életre a Barátság Programot, amely lehetőséget nyújt az egyetemi évek alatti támogatásra is. A Barátság Program keretében 85 egyetemista kap ösztöndíjat. Sok volt ösztöndíjasunk a program indulása óta már az egyetemet is elvégezte, és orvosként, tanárként, közgazdászként vagy jogászként helyezkedett el.

A díjátadón hangsúlyozta, hogy fontos a női kutatók helyzetére figyelni. Bár a nyelvészet területén nagyobb számban vannak jelen a nők, a kutatói szféra sok más területén és a döntéshozó testületekben nem jellemző a számarányuknak megfelelő jelenlét. Azt is mondta, hogy a teljesítményük révén nincs szükség pozitív diszkriminációra, a hátrány a versenyszellem hiányából fakad. Korábban a tudományban erőteljes férfidominancia uralkodott, hiszen arányaiban több férfi végzett el egyetemen tudományos szakirányt. Napjainkban ez az arány átalakulóban van, és egyre több nő választja a tudományos pályát.

Talán átalakulóban van, de például a nyelvész nagydoktorok között is kevesebb a nő. Ennek talán az lehet az oka, hogy a nőkben nem olyan erős a pozíciók, fokozatok iránti vágy, mint a férfiakban.

Sokaknak ösztönzésre van szükségük ahhoz, hogy pályázzanak.

Ha belegondolok, nekem sem jutott volna magamtól eszembe, hogy cikket küldjek be a Linguistic Inquirynek 1980-ban vagy könyvkéziratot a Kluwernek 1985-ben. A cikk beküldésére egyik tanárom bátorított, a könyv megírására pedig a kiadó egyik szerkesztőjétől kaptam felkérést.

Ezzel az ösztönzéssel Ön nem csupán a Bolyai-díjasok sorában az első nő, hanem az MTA Nyelvtudományi Intézetének is első női akadémikusa lett. Akadémikussá választása megnyitotta a kaput további női akadémikusok előtt?

Nem igazán, az Akadémia I. Osztályában csak ketten vagyunk nők Madas Edittel, de nagyon szeretnénk, és igyekszünk is tenni azért, hogy ez a szám növekedjék.