Eseménynaptár

Részletek

A székfoglaló előadás három kérdésre kíván választ adni. Hová temették1095-ben a magyar uralkodót? Hogyan bontakozott ki kultusza? Miként avatták szentté?

Több mint száz esztendeje tartja magát makacsul az a nézet, amely szerint Szent László magyar királyt 1095-ben az általa alapított somogyvári bencés monostorban temették el, majd később innen vitték át a holttestét az ugyancsak általa létesített váradi székesegyházba. A váradi temetésről korábban uralkodó álláspont elutasítása annál is meglepőbb, mivel mindegyik középkori krónika vagy legenda Várad mellett tanúskodik, és mit sem tud a somogyvári temetésről.

Elsőként 1900-ban Mátyás Flórián történész állította, hogy a királyt Somogyvárott temették el. Nézete, melyet a történésznek készülő Baumgarten Ferenc, a későbbi híres mecénás karolt fel, igen gyorsan elterjedt, és még napjainkban is vannak képviselői, noha már keletkezésekor bírálat érte. A csaknem általános vélekedésen a somogyvári monostor régészeti feltárása sem változtatott.

Mátyás Flórián II. Paszkál pápa bullájára alapozta véleményét. A bulla egyik többszörösen összetett mondatát lerövidítette, követői pedig ellenőrzés nélkül átvették, és így jutottak arra a következtetésre, hogy Szent László királyt eredetileg a somogyvári apátságban temették el. A székfoglaló történész korábbi tanulmánya és maga az előadás részletes filológiai vizsgálattal bizonyítja, hogy ez az értelmezés téves és önkényes: a temetés a király végakarata szerint a váradi székesegyházban történt.

A kultusz kibontakozása és alakulása elválaszthatatlanul összeforrott az egyetemes halotti liturgiával, a földi maradványokat rejtő sírral és a sírnak helyet adó váradi székesegyház papjaival, akiknek kötelessége és érdeke volt a kiemelkedő személyiség emlékének fenntartása és ápolása. Különösen fontos volt a temetés évfordulóin mondott gyászmise. Ekkor a király túlvilági boldogulását szolgáló liturgikus cselekmények egy részét a sírnál végezték, amely egyre inkább vonzotta a híveket, a zarándokokat. Aligha volt véletlen, hogy a Szent László-legendában megörökített csodás események egy kivétellel Váradhoz kötődtek, a legnevezetesebb pedig éppen az uralkodó sírjához kapcsolódott. A kultuszt ápoló és tápláló váradi székesegyház papsága, élén püspökével, végül elérte III. Béla királynál, a Párizsban tanult Jób esztergomi érseknél és a többi főpapnál, hogy a szentté avatás ügyében a szükséges lépéseket megtegyék.

A székfoglaló előadás tisztázza a szentté avatási eljárást elindító és befejező pápa és az eljárásban részt vevő pápai legátus személyét és tevékenységét. Rávilágít arra, hogy hányszor, mikor és milyen megbízatással küldte Gergely (Gregorius de Sancto Apostolo) bíborost Magyarországra III. Kelemen, majd III. Celesztin pápa. Szemléletesen rekonstruálja a szentté avatási eljárás egyes mozzanatait. Választ ad arra a kérdésre is, miért nem maradt a szentté avatás pápai kinyilvánításának okleveles nyoma. Érzékletesen bemutatja, hogyan szélesedett a helyi kultusz országossá, hogyan vált a szent király nem csupán Várad, hanem az egész magyar nép (Hungarorum gens) és Pannónia, azaz a Magyar Királyság büszkeségévé. 1200 táján minden adott volt ahhoz, hogy a szentté avatott magyar király tisztelete az egész országban elterjedjen, művészi ábrázolások sokasága örökítse meg a lovagszent uralkodót, és Szent László a középkori Magyar Királyság legnépszerűbb szentjévé, népmondai hősévé váljon.