Magyarországon nincs építészettörténész-képzés, e szakterületet – amely az MTA tudományos nómenklatúrájában sem jelenik meg – főként művészettörténészek és építészek művelik. A történettudományok és a művészettörténet az Akadémia II. Filozófiai és Történettudományok Osztályához tartoznak, míg az építészet a VI. Műszaki Tudományok Osztályhoz. E tudományág tárgya – az építészet – maga sem egyszerű képlet: a legközhelyesebb megállapítás szerint is egyszerre tudomány és művészet. Először tehát magának az építészetnek a fogalmát kell körüljárnunk, s vizsgálni, hogyan változott az idők folyamán. Ezután térhetünk rá arra, mikor és hogyan kezd foglalkozni ez a szakma a saját múltjával, és mikor vált át ez az érdeklődés a mintaként használható előképek tanulmányozásából átfogó képet adó, módszeres tudományos munkává. A következő kérdés, miképpen önállósult a diszciplína, és mit tanult a 18–19. században intézményesült egyéb tudományágaktól, mindenekelőtt a történettudományoktól és a művészettörténettől.

Az egyetemes és a magyar építészettörténet-írás legfontosabb eredményeit áttekintve juthatunk el a fő kérdéshez: kezelhető-e a múlttal, a történeti stílusokkal szakító modern építészet története ugyanúgy, mint a régi koroké? Mit kezdjünk azzal a mozgalommal, amelyik alkotásait nem az örökkévalóságnak szánta, azokkal az épületekkel, amelyek nem akartak, részben nem is tudtak történelemmé válni? A modern építészet az 1910-es évek óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan létezik, s ma is része a jelenünknek. Lehet-e a régen lezárult korszakokhoz hasonló tárgyilagossággal írni róla? Harcosan provokatív jellege nem könnyíti ezt meg. Ráadásul az első történeti munkák akkor készültek, amikor a modern művészeteket támadás érte az 1930-as években kibontakozó diktatúrák részéről. A modern építészet historiográfiáját megalapozó művészettörténészek genealógia felállításával próbálták igazolni a „demokrácia építészetének” szükségszerűségét. Hasonlóan elkötelezett hívei voltak a modern építészetnek a háború után induló építész és mérnök végzettségű történészek is, és bár bírálták elődeik munkájának hiányosságait, elutasították idealista szemléletüket és formalista módszerüket, hasonlóan operatív történetet írtak, legfeljebb más hangsúlyokkal és más főszereplőkkel. Igazán komoly kritikával az 1960-as évek közepétől találkozhatunk, amikor Collingwood történelemfilozófiája vagy a frankfurti iskola gondolkodói inspirálják a történészt az avantgárd és a modernizmus bírálatában. A kritikai történetírás felső fokát Manfredo Tafuri képviselte, aki az ideológiakritikát saját történészi pozíciójával szemben is érvényesítette, és az értelmezés-újraértelmezés sorát végtelen folyamatnak tekintette.

A modern építészet historiográfiájának alapműveiből mindössze kettőt fordítottak le magyar nyelvre, s a hazai szakmai diskurzusban nem is nagyon esik szó róluk. A két háború közötti és az 1945 utáni építészetünkkel kevesen foglalkoznak. Érdemes megnézni, milyen témák, szempontok jelennek meg mai történetíróink munkáiban, és milyen módszereket, írásmódot használnak. Nagy a szakmai műhelyek felelőssége, mert a modern építészet megítélése – különösen a pártállami időké – meglehetősen negatív, és a szimbolikus politizálás az előítéleteket a maga eszközeivel csak erősíti. Ebben a helyzetben mindent meg kell tenni a kánon elismertetésére, az értékek megmentésére és a szakmai érvek kommunikálására.

Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy az előadásról kép- és hangfelvétel készül, részvételével egyben hozzájárul nyilvános publikálásukhoz.