Az előadás témája a vidéki társadalom állapotában megmutatkozó paradoxonok bemutatása.

Az első rész a „vidék” fogalmi problémáival foglalkozik, kiemelve azt, hogy nincs konszenzussal elfogadott „vidék”-fogalom a magyar és még inkább a nemzetközi irodalomban.

Az első paradoxon a vidéki népesség számának és a teljes népességen belüli arányának a változásáról szól. 1990-et követően mintegy 700 000 fővel csökkent a falvak népessége, viszont ennek az oka elsősorban 152 nagyobb község várossá nyilvánítása volt. Az 1990-től folyamatosan „község” közigazgatási státuszú települések lakossága alig 80 000 fővel csökkent 2017-ig, ami a falusi népesség 2,8 milliós összlétszámához viszonyítva csekély arány. Az aprófalvakban nagy a népességcsökkenés, de az elvándorlók elsősorban nagyobb községekbe költöznek, így a községekben élők összlétszámán mindez kevéssé változtat. A városiak kiköltözése is hozzájárul a vidéki lakosság számának viszonylagos stabilitásához. A vidéki települések azonban abban az értelemben jelentősen túlnépesedettek, hogy nem tudnak lakosságuknak megélhetést biztosítani.

A második paradoxon a földhasználat szerkezetének erőteljes koncentrációja, ami jelentős mértékben járul hozzá a vidéki társadalmi egyenlőtlenségek mértékéhez és stabilitásához. A harmadik paradoxon a polgárosodás, a szegénység és a bizonytalan társadalmi helyzetek egyidejű sokasága. Míg a negyedik paradoxon a vidéki társadalom politikai integrációja, ami a centralizáció, az információs monopólium, a redisztribúció és a kulturális és identitáspolitika eszközeivel tartja fenn a vidéki társdalom ellentmondásokkal teli állapotát.