Nobel-díjjal jutalmazott válaszok a gazdasági növekedés problémájára

Az 1980-as évek végéig a növekedéselméletet az ún. Solow-modell és változatai jelentették. Ebben a gazdasági növekedés fő forrása a tőkeberuházás. A modell a mai napig jól használható olyan kérdések megválaszolására, mint hogy miért növekedtek gyorsan a nyugat-európai országok a második világháború után, vagy miért gyorsabb a visegrádi országok növekedése, mint pl. Németországé. Ugyanakkor mind elméleti, mind gyakorlati szempontból belátható, hogy a pusztán tőkeberuházásra alapozó növekedés csak időlegesen tartható fenn – ennek egyik legjobb példája a Szovjetunió volt. A sikeres fejlődés titka hosszú távon a technológiai haladás, a tudás felhalmozása. A Solow-modell azonban a technológiai haladást exogén „fekete dobozként” kezelte.

A tudásfelhalmozást meghatározó tényezők

Paul Romer fő hozzájárulása az, hogy elsőként elemezte azokat a tényezőket, amelyek a tudásfelhalmozást meghatározzák. Ehhez feltételezte, hogy a technológiai haladást elsősorban a vállalatok kutatási-fejlesztési tevékenysége irányítja. Ez közgazdasági eszközökkel modellezhető, de csak akkor, ha két fő ponton eltérünk a korábbi növekedési modellekben feltételezett tökéletes versenytől.

A tudás ugyanis különleges „termék”.

Ellentétben a normális javakkal – mint például egy autó – ugyanaz a tudásanyag párhuzamosan több gazdasági szereplő által is felhasználható anélkül, hogy bárki kevesebb tudáshoz jutna. A tudás párhuzamos használata ugyan korlátozható, de a korlátozás sohasem lehet teljes. Gondoljunk például egy új gyógyszer felfedezésére. Bár a gyártása szabadalmi rendszerben időlegesen a feltaláló monopoljoga, a szabadalom lejárta után a tudás szabadon felhasználhatóvá válik.

Egy fundamentális dilemma vizsgálata

Romer további meglátása az volt, hogy a K+F tevékenység jellemzően növekvő skálahozadékú. Ez azt jelenti, hogy az innováció kezdeti költségei magasak, siker esetén viszont az új termék előállítása már relatíve olcsó. Ilyen esetben a gyártó legalább időszakos monopolhelyzete kifejezetten kívánatos, mert csak az így elért többletprofit tudja ellensúlyozni a K+F kiadásokat. Ugyanakkor a monopolhelyzetnek ára van, hiszen a gyártó magasabb áron kevesebb terméket értékesít, mint egy versenyző piac. Erre példa az AIDS-gyógyszerek esete, amelyeket a nyugati gyártók komoly költséggel fejlesztettek ki, és ezért magas áron akartak értékesíteni. Így viszont az egyébként olcsón előállítható gyógyszerek elérhetetlenné váltak az afrikai betegek számára. Romer modelljének segítségével ezt a fundamentális dilemmát tudjuk vizsgálni, és – legalábbis részben – a hosszú távú növekedés gazdaságpolitikai meghatározói is azonosíthatók.

Mint fentebb leírtuk, a tudásfelhalmozásnak jelentős pozitív externális hatásai vannak. Egy új felfedezés nemcsak a felfedező, hanem versenytársai számára is hasznos, ezt azonban a felfedező jellemzően nem veszi figyelembe. Ezért a technológiai fejlődés üteme külső, állami beavatkozás nélkül valószínűleg túlságosan alacsony.

Romer szerint az állam megfelelő szabadalmi rendszer kialakításával, illetve az alapkutatások és az azokat folytató egyetemek és kutatóintézetek finanszírozásával tud a legtöbbet tenni a hosszú távú gazdasági növekedés érdekében.

Globális felmelegedés a számok nyelvén

A Solow-modell egy másik hiányossága, hogy nem veszi figyelembe a természeti erőforrások véges voltát. William Nordhaus fő kutatási területe a globális felmelegedés, amely előreláthatóan súlyos gazdasági következményekkel jár a világ számára. Ennek vizsgálatára és számszerűsítésére Nordhaus olyan vizsgálati keretet hozott létre, amelyben a szén-dioxid-kibocsátás, a globális felmelegedés, illetve a gazdasági növekedés egymást kölcsönösen befolyásoló folyamatok. Integrált értékelési modelljében fizikai, kémiai és közgazdaságtani modelleket kombinált, hogy a globális felmelegedés és a gazdasági növekedés kapcsolatát gyakorlati célra felhasználható módon számszerűsítse.

A szén-dioxid-kibocsátásnak nagyon jelentős negatív externális hatásai vannak, mert a globális felmelegedés nemcsak a szennyezőt, hanem az egész világot sújtja. A szennyező azonban ezt nem veszi figyelembe, ezért Nordhaus modelljében is jelentős szerepet kap az állami szabályozás.

Elemzései arra mutatnak rá, hogy a globális felmelegedés kezelésében a leghatékonyabb eszköz egy világszerte azonos mértékű karbonkibocsátási adó lenne.

Összefoglalva a két díjazott tevékenységét, mindketten a hosszú távú gazdasági növekedést meghatározó tényezőket vizsgálták új eszközökkel. Míg Romer a tudásfelhalmozás által nyújtott pozitív lehetőségeket vizsgálta, addig Nordhaus a környezeti erőforrások végességére, ezen belül a globális felmelegedés okozta problémákra hívta fel a figyelmet. Mindketten rámutatnak, hogy a gazdasági fejlődés folyamatában lényeges szerepet játszik a megfelelő állami szabályozás és intézményi keret. Ehhez adtak fontos és a szakirodalom által azóta jelentős mértékben továbbfejlesztett eszközöket, amelyek felhasználhatók a szakpolitikai döntés-előkészítésben.

Kónya István
(MTA KRTK KTI)