Világgazdasági Tudományos Tanács

Van-e orosz modell? − a Világgazdasági Tudományos Tanács harmadik ülése

Az orosz gazdaság teljesítményéről és helyzetéről, a tulajdonosi szerkezetről, a modernizációs törekvések valós súlyáról, valamint a demográfiai kihívásokról beszélt „Van-e orosz modell? – Útkeresés és modernizáció Oroszországban” című, a VTT harmadik ülésén tartott előadásában Deák András, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa.

2018. június 20.

Deák András szerint közel harminc évvel a Szovjetunió bukását követően is nehéz meghatározni az orosz kapitalizmus rendszeralkotó vonásait. Nyilvánvalóan különbözik a külföldi működőtőke-beáramlásra, a nyugati gazdasági és intézményi integrációra épülő kelet-közép-európai úttól, akárcsak az alacsony jövedelműségből gyors, exportorientált felzárkózást felmutató Kínától. Oroszországban is volt világgazdasági nyitás, megtörtént a rendszerváltó lépések jelentős hányada. Ugyanakkor ezekből nem alakult ki olyan egységes rendszer, amelynek alapján egyöntetűen meghatározhatóak lennének a gazdasági modell sajátos jegyei.

Deák András Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Tovább erősíti a bizonytalanságot az orosz gazdaság volatilis teljesítménye. A kilencvenes évek turbulens átmenetét követően, a putyini konszolidáció idején egy évtizeden keresztül éves átlagban 7%-os növekedést mutatott fel Oroszország. A 2008-as pénzügyi válság azonban megtörte ezt a trendet, amit csak fokozott a 2014-es ukrajnai válság és olajáresés. Az utóbbi nyolc évben az ország átlagos éves növekedése 1% alatt maradt, ami a külső sokkoktól függetlenül is strukturális problémákra utal. Oroszország növekedése jócskán elmaradt a világgazdasági átlagtól, leszakadó pályán van, amit már a gazdaságpolitika irányítói is kihívásként értékelnek.

Ennek egyik oka lehet a szénhidrogén-szektor egyre növekvő jelentősége az orosz gazdaságban az 1960-as évektől kezdődően. Míg 1985-ben a teljes szovjet termelésnek csak 14,7%-a, 2010-ben az orosz felhozatal 47,1%-a került exportra. Ennek alapján a szakirodalom egy jelentős része is „járadékos államként” vagy „olajállamként” tekint Oroszországra. Ugyanakkor a magas népességszám, a még mindig létező és viszonylag fejlett feldolgozóipar miatt Oroszország nem tekinthető egyértelműen monokultúrának. 2016-ban a Világbank számításai szerint az olajjáradék 7% volt az országban, miközben a közel-keleti és Maghreb-átlag 15%, a szaúdi érték 25 feletti volt. Továbbá az orosz olajexport-offenzíva, úgy tűnik, elérte határait. 2013 óta nem növekedett érdemben a termelés, azt is egyre inkább a kevésbé jövedelmező gázszektor biztosítja. Mindez a termelési költségek fokozatos növekedésével párhuzamosan azt jelenti, hogy fogyóban az orosz „olcsó olaj”, az ország egyre inkább ki lesz téve a nemzetközi ármozgásoknak, és a szektorból szerezhető járadék is egyre inkább ennek függvényévé válik.

A fotóra kattintva a VTT ülésén készített képgaléria nézhető meg Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Míg a kilencvenes években hagyományosan oligarchiaként jellemezték Oroszországot, addig a putyini etatizmus eredményeképp egyre gyakrabban írják le államkapitalizmusként. Az állam mind tulajdonosként, mind szabályozóként egyre növekvő szerepet játszik az orosz gazdaságban. Ugyanakkor ez nem egy kizárólagos szerep: a 2000-es években volt egy szűk évtized, amikor az egy főre jutó külföldi működőtőke-befektetések vonatkozásában Oroszország felzárkózott a kelet-közép-európai mezőny aljához. Ugyancsak megmaradt a belső magántulajdonosi mintázat, az orosz rendszerváltók gazdasági pozícióinak jelentős része. Mindezek alapján legfeljebb az állami tulajdon térnyeréséről és dominanciájáról lehet beszélni, de az alternatív tulajdonosi formák is jelentős részesedéssel bírnak. Ami a növekedési kilátások szempontjából aggasztó lehet, az a kis- és középvállalatok alacsony aránya, illetve a külföldi tőke romló megítélése. Mindkettő meghatározó lenne a tőkeszegény országban az erőforrások hatékony allokációjakor, az innovációs teljesítmény javításakor.

Az orosz gazdaságpolitika modernizációs elképzelései a gazdaságdiverzifikáció és a technológiai modernizáció fogalomkörében mozognak. Az előbbi a kitermelő iparágakkal szemben a feldolgozóipar erősítését tekinti fő feladatának, míg az utóbbi a csúcstechnológiák oroszországi meghonosítására és a technológiai lemaradás csökkentésére koncentrál. Az elmúlt bő egy évtizedben ezek az erőfeszítések csak mérsékelt sikereket hoztak, nem dinamizálták a gazdaság egészét. Ugyanakkor kormányzati szinten a hivatalos politikai napirend elemeként nem merültek fel intézményi és társadalmi reformok vagy bármilyen óvatos átalakítási elképzelés. Mindez arra utal, hogy a modernizációs törekvések politikai értelemben igencsak korlátosak, és jobbára kimerülnek a 2014 óta teret nyerő protekcionista és importhelyettesítő intézkedésekben. Ez utóbbiak értékelésével érdemes még várni pár évet. Ugyanakkor annyi megállapítható, hogy Oroszországban, akárcsak a posztszovjet térségben eddig magas egy főre jutó nemzeti össztermék és jólét kizárólag nyersanyag-exportőri szerepben volt elérhető. A jövő kérdése, hogy Oroszország mennyire lesz képes ezt a trendet megtörni.

A VTT harmadik üléséről készült videót később publikáljuk az mta.hu-n.

Huszonöt évnyi szünet után tavaly alakult újjá a Magyar Tudományos Akadémián a Világgazdasági Tudományos Tanács. A testület negyedévente vitafórumokat szervez, amelyeken a közgazdász kutatók mellett az oktatás, az üzleti élet és a kormányzat szereplői vesznek részt. A Világgazdasági Tudományos Tanács elnöke Török Ádám, az MTA főtitkára.

Az első ülésen Szanyi Miklós, az MTA KRTK Világgazdasági Intézet igazgatójának tanulmányát vitatták meg. Az elemzés a műszaki fejlődés és a hosszú távú gazdasági ciklusok közötti összefüggéseket mutatta be.

A VTT második tanácskozásán Kína növekedési kilátásaival foglalkoztak a szakértők.