Írásban létrehozott párhuzamos valóság

A hosszú évekre börtönbe zárt ember gyakran veti papírra gondolatait, emlékeit. A lélektani indíttatású, de történelmi, kulturális szempontból is forrásértékű, változatos nyelvű és műfajú börtönirodalom gazdag tárházát kínálják a kora újkorban keletkezett írások. Ezek európai hagyományairól rendezett nemzetközi konferenciát Miskolcon az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont a Miskolci Egyetemmel.

2016. május 25.

„Két-három falatot sem ehetem, hát nagy zeretével, tumultussal 100 vagy 150 német s magyar gyalog körülveszi a házat, ajtót, ablakot eláll. Lármája esik a cselédnek, Gyulai Tamás gazdának s mindennek: Mi dolog? Én mondám nékik: Semmi nem egyéb, hanem csak engem fognak meg, tü ne féljetek. Azonban béjöve a fejedelem német gyalogi kapitánya s mondja németül nékem: menjek bé a várba, mert az az ő ordere; rab vagyok” – így írta le 1676-ban történt első elfogatását Bethlen Miklós, későbbi erdélyi kancellár.

A jóval később másodszor is ártatlanul börtönbe zárt, összességében éveket fogságban töltő s ott Bethlen Miklós önéletrajzaönéletrajzát megíró államférfi művét a XVII. századi emlékiratírás egyik csúcspontjaként tartja számon az irodalomtörténet. Bethlen halálának 300. évfordulója alkalmából az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztálya a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Intézetével együttműködve 2016 elején meghirdette a Bethlen Miklós-emlékévet. E rendezvénysorozat keretében tartottak háromnapos nemzetközi tudományos tanácskozást a kora újkori börtönirodalom európai hagyományairól és magyarországi sajátosságairól Miskolcon.

Bethlen Miklós aláírása

"A kora újkori börtönirodalom tulajdonképpen azt a változatos nyelvű és műfajú szöveghagyományt jelöli, amelynek központi élménye a börtöntapasztalat, illetve az általa felszínre hozott összes társadalmi, kulturális, illetve íráshasználati következmény – mondta Tóth Zsombor, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. – A szerző sohasem egy névtelen rab, hanem a közösségi és kulturális emlékezet hagyományaiból építkező konstruált személyiség.

A börtön túlélése – túlzás nélkül – csupán egy írásban létrehozott párhuzamos valóság, sőt identitás révén érhető el.

Ebben a kontextusban a történeti perspektíva impozáns irodalmi és történelmi előzményeket tár föl.”

A börtönirodalom előzményei az ókorig nyúlnak vissza. „Az antik világ két leghíresebb rabja Szókratész és Jézus Krisztus volt. Bár egyikük sem írt beszámolót saját tapasztalatairól, magatartásuk, erkölcsi példájuk meghatározó volt a későbbi korok tollforgató rabjai számára” – mondta a kutató, aki a börtöndiskurzus inspiráló mintái között említette többek között Szent Ágostont, illetve Petrarcát is.

Tóth Zsombor szerint az európai hagyomány szempontjából központi jelentőségű az úgynevezett mariánus mártírok esete. Az 1553 és 1558 között, „Véres” Mária angol királynő uralkodása idején bebörtönzött, illetve kivégzett, körülbelül 300 protestáns írásaiból, illetve a szenvedéseikről szóló beszámolókból összeállt egy latin és angol nyelvű hagyomány. Ez a mártíromságot és a börtöntapasztalatot nemcsak egybekapcsolta, hanem a reformáció egyháztörténeti, sőt üdvtörténeti perspektívájába helyezte. A magyarázat szerint ugyanis a börtönviselt mártírok szenvedése az igaz egyház (Vera Ecclesia) üldöztetését és szenvedését testesíti meg. A Bázelbe menekült John Foxe szerkesztésében készült el előbb latinul (1554, 1559) majd angolul (1563) az az impozáns egyháztörténeti munka, amelyet népszerűsített neve alapján a Mártírok könyveként (The Book of Martyrs) emlegettek és tartottak számon már a kora újkorban is.

A kutató szerint ettől a magyar hagyomány jelentősen eltér, hiszen a magyar reformáció XVI. századi történetében a jóval enyhébb üldöztetés nem szedett áldozatokat, így az ő szenvedéseiket megörökítő szövegeket sem eredményezett.

Magyarországon inkább a török–magyar háborúk, illetve a három részre szakadt ország politikai kül- és belharcai következtében jöttek létre börtöntapasztalatokról beszámoló személyes vallomások vagy külső elbeszélések.

A török fogságban írta meg például 28 vallásos és szerelmi tárgyú verset magában foglaló énekeskönyvét a végvári küzdelmek során fogságba esett katona, Wathay Ferenc.

A magyar hagyomány sajátossága, hogy a XVII. században alakul ki egy mártirológiai alapvetésű, változatos műfajú és soknyelvű börtönirodalom, amely vagy kéziratban, vagy korabeli latin és német nyelvű nyomtatványokon terjedt. „Sajátos magyar vonás, hogy a rabság és a száműzetés tapasztalatai nyomán a két fogalom szinte azonossá válik. A kurucok elől Brassóba menekült Cserei Mihály 1709-ben elkezdett Históriájában ezt a kiszolgáltatott helyzetet „hosszas Brassai exilium”-nak nevezte. Az idegenek közti bujdosás, úgy tűnik, a szabadon mozgás ellenére is a kulturális idegenséggel való konfrontálódás olyan tapasztalatát hívta elő, amely drámaian felerősítette a bezártság érzését – mondta a kutató. – A nagy XVIII. századi törökországi emigrációk, a Thököly-, majd a Rákóczi-udvar és krónikásaik konstantinápolyi, nikomédiai és rodostói tartózkodása a relatív szabadság ellenére is a saját kultúrába, nyelvbe és hiedelemrendszerbe való bezárkózás nyomasztó lélekállapotát hagyták ránk irodalmi örökségként. Mikes Kelemen leveleinek gyakran visszatérő motívuma például a magányosan »suhajtozó« politikai emigráns.”

Bethlen Miklós levele (1699. november 26. Torda)

A börtön és a száműzetés Bethlen Miklós esetében is összetett módon jelent meg börtöntapasztalataiban, különösen az életét is lezáró bécsi fogság alatt (1708‒1716). „A rendkívüli műveltségű főúr és nagyszerű író kálvinista-puritánus vallásosságába menekülve tudta csak feldolgozni azt az állapotot, amit nemcsak a fogság, a magány, a távolság, hanem a becsületén ejtett sérelem váltott ki belőle. Az emlékirat visszaemlékező, bűnvalló diskurzusa egy centrális elemre, a puritánus teológiára és különösen a két, Bethlen által is olvasott angol protestáns szerző, Perkins és Amesius által népszerűsített lelkiismeretre (conscientia), illetve annak vizsgálatára (casus conscientiae) épít. Az őszinteség Bethlen Miklósnál nem a regényírói szókimondás szabadságának kifejeződése, hanem azoknak a szabályszerűségeknek a szigorú betartása, amelyek az énségről, az élettörténetről szóló beszéd retorikáját, narrációs technikáját, kulturális gyakorlatát rögzítik” – mondta Tóth Zsombor.

A kora újkori memoárok nem jelentették a börtönirodalom végét. A későbbi évszázadok legjelentősebb, történeti forrásként is fontos, ugyanakkor elvitathatatlan irodalmi értékkel bíró emlékirata Kazinczy Ferenc naplója. Tóth Zsombor szerint nem véletlen, hogy az 1794 és 1801 közötti fogság tapasztalatát megörökítő, de csupán 1828-ban véglegesített szöveg Kazinczy hatástörténeti szempontból legfontosabb szövege.

A Miskolci Egyetemmel közösen megrendezett konferenciát a Bethlen Miklós-emlékév keretében kora ősszel egy Bethlen Miklósról és a kora újkori emlékirat-irodalomról szóló kerekasztal-beszélgetés követi. A záróeseményt október végén tartják. Ekkor mutatják majd be az új Bethlen Miklós válogatott bibliográfiát, illetve az Irodalomtörténeti Közlemények tematikus különszámát, amely szintén a kancellár és életműve előtt tiszteleg.