A zarándokháztól a karanténig
Milyen intézményes lehetőségek álltak rendelkezésre a fertőző betegségekkel és járványokkal szembeni védekezéshez a középkorban és mik voltak pontosan azok az ispotályok? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ írásában Szende Katalin, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport tagja.
Beteg felvétele az ispotályba. A lőcsei Szent Jakab-templom 14. századi sekrestyeajtajáról készült rajzA középkorban – Magyarországon csakúgy, mint Európában – a rászorulókról a családon kívül az ispotályok gondoskodtak. Kevesen tudják, hogy a legkorábbi magyar ispotályalapító első királyunk, Szent István volt. Az általa alapított ispotályok azonban mind az országon kívül, Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában és talán Ravennában voltak, és elsősorban zarándokszállásként működtek. A Kárpát-medencében lassabban, fokozatosan hódítottak teret az ispotályok. Szende Katalin a kutatócsoport Havi Színes című rovatának márciusi számában részletesen elemzi a magyarországi ispotályok alapításának körülményeit, tevékenységüket, valamint gazdálkodásuk hátterét.
Kitér azokra az annak idején újszerűnek számító intézkedésekre is, amelyeket a pestis és más járványok 16–17. századi elharapózása megkövetelt. Mint az a tanulmányban olvasható, a maga korában forradalmi újításnak számított a stájer származású Hans Saltzmann, Szeben város „tiszti főorvosának” intézkedése, aki az 1510. évi pestisjárvány idején szigorú karantén alá vonta a várost, megakadályozva ezzel a járvány bejutását a falakon belülre.
