A száműzött Rákóczi – útkeresések és az utókor vitái

Milyen mozgástere volt a szatmári béke után külföldre menekült II. Rákóczi Ferencnek a korabeli politikai viszonyok között? Hogyan és miért lett végül menedéke éppen Törökország? Miként értékelte és vitatta élete utolsó két évtizedét a hazai történetírás? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ Tóth Ferenc történész tanulmánya. Az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadójának a Magyar Tudomány szeptemberi számában közölt írását most az mta.hu-n is ajánljuk.

2017. szeptember 13.

II. Rákóczi Ferenc pályafutásának utolsó korszakáról (1711–1735), a franciaországi évekről, a török földre lépést megelőző eseményekről és a rodostói száműzetés véglegessé válásának okairól is olvashatunk a Magyar Tudományban megjelent cikkben.

A szerző arra is rámutat, hogy „Rákóczi bizonyíthatóan nem kívánt végleg letelepedni az Oszmán Birodalomban. 1720-ra viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a négyes szövetségben fontos szerepet játszó Német-római Birodalmat képviselő császárral szoros együttműködésre kényszerülő francia külpolitika számára a visszatérése elképzelhetetlenné vált. A száműzött fejedelem kényszerhelyzetbe került, s ennek következtében nem maradt más választása, mint elfogadni a törökországi menedéket.”

Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc képmása (1724) Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Forrás: mek.oszk.hu

Tóth Ferenc értékelése szerint a „száműzött Rákóczi fejedelem életének ellentmondásoktól sem mentes utolsó szakaszában gyakorlatilag kényszerpályán mozgott. E korszak az európai történelem nagy fordulópontjának tekinthető, amelyben két olyan nagyhatalom látványos hanyatlását figyelhetjük meg, amelyekre Rákóczi támaszkodhatott. Egyrészt XIV. Lajos halálával (1715) véget ér az európai francia hegemónia, másrészt pedig a pozsareváci békével (1718), amelynek köszönhetően a teljes történelmi Magyarország területén megszűnt a török hódoltság, az Oszmán Birodalom is súlyos vereséget szenvedett.

Ennek köszönhetően Rákóczi 1717-es döntésével látszólag szabadon és logikusan választott, ám a magyar függetlenségi mozgalmak lehetőségei ekkorra már minimálisra csökkentek. Így a kényszerpályán mozgó fejedelem hűséges kísérőivel igen szorult helyzetbe került, amelyből egyenesen következett a rodostói végállomás. Politikai szempontból természetesen ez a bukást jelentette, ugyanakkor a Rákóczi-emigráció mérlege ennél jóval pozitívabb képet mutat. Az emigráns magyarok utazásaik során megismerkedtek a kor eszmeáramlataival, és azokat, igaz jelentős késéssel, de a magyar szellemi élet felé is közvetítették. Másrészről Rákóczi és hűséges követői – köztük a krónikás Mikes Kelemen – egy számukra teljesen új, mai szóval multikulturális környezetben hoztak létre maradandó vallási, irodalmi és kulturális értékeket, amelyek üzenete napjainkig szól.”

A cikkből az is kiderül, hogy II. Rákóczi Ferenc 1711-et követő sorsát miként értékelte a hazai történetírás és miért gerjesztett indulatokat az addig kevésbé ismert történész, Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című kötetének 1913-as megjelenése. Mint Tóth Ferenc fogalmazott, „Szekfű tudományos kritikával, ám aktuálpolitikai jellegtől sem mentesen kezelte a tragikus sorsú fejedelem utolsó húsz évének eseményeit, amelyet a történeti fejlődéssel ellentétes folyamatnak ítélt. A könyv fogadtatása meglehetősen viharosnak volt mondható, és a modern magyar történetírás egyik legnagyobb vitáját gerjesztette.”

A bujdosó fejedelem utolsó két évtizedéről, valamint az azzal kapcsolatos történészi vitáról szóló teljes írás itt olvasható.