A magyar múltak átalakulása – Székfoglaló előadások az Akadémián

„A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever”

Ezekkel a szavakkal foglalta össze Arany János Petőfi Sándornak annak a tűzvésznek a következményeit, amely 1847. április 17-én érte Nagyszalontát. A katasztrófa után négy nappal, április 21-én kelt A levél teljes szövege a cikk végén olvashatólevelében többek között így számol be a történtekről:

„Megkondúl a vészharang. Szét futunk. Egyetlen rosz fecskendőnket néhányan megragadjuk, – mert a lovakat várni késő volt; […] A városház teljesen lángban van, körűlvéve a leomlott égő náddal s nincs egy lélek körűlte: de minek is –? a védés lehetetlen. Réműlten futok lakomra, melly cserép födelü ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épűleteket lángbaborulni. […]”

„A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítésem, ólam, kertem teljes épségben maradt, s most – bár a város, mondani, egészen nyugotra fekütt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé – azontúl a gyepig rom, meg rom. […]”

„Egyszerre zúgva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok közül, mind inkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez méginkább megölé reményemet […]. Én, s rólam az egész város… már bizonyosnak hivém.

Magam, nőm, egy két szomszédnő és gyereke… ennyien valánk a gát, mellynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!”

Arany Petőfinek írt levele nem csupán saját életének és a szalontaiak sorsának egy megrázó pillanatát mutatja be, hanem a magyar nyelv történetének egy fontos szakaszát is leképezi metonimikusan, azaz egy kis részletet mutatva meg egy folyamatból – mondja Tolcsvai Nagy Gábor nyelvész, az MTA újonnan megválasztott rendes tagja. A megállapítás az akadémikus rendes tagként megtartott székfoglaló előadásában A székfoglaló előadás címe: A múltak átalakulása. Jelentéstani és narratív lehorgonyzó módosulások a magyar múlt időkben a 18. század után. Az előadásról készült videó ide kattintva tekinthető meghangzott el, amelyben azt bizonyította be, hogy egy csupán nyelvtaninak tűnő kérdés mennyi mindent elárul a gondolkodásunkról, egyúttal bemutatta, hogy miként alkalmazhatók a kognitív nyelvészet eszközei a magyar nyelv leírására.

Tolcsvai Nagy Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Kétféle múlt idő

A Petőfihez írt levél alakilag három igeidőben beszéli el a tűzvészt – magyarázta székfoglalójában Tolcsvai Nagy Gábor. E három igeidő a következő:

1. alakilag jelen idő, jelentésében múltban (szakkifejezéssel: praesens historicum)
2. a -t jelet alkalmazó múlt idő (nevezzük egyszerű múlt időnek)
3. az -a/-e/-á/-é jellel kifejezett múlt idő, vagyis az elbeszélő múlt időben. Ez utóbbi igeidő ismerős például a Himnuszból: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére”, vagy a Szózatból: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiában onta vért”.

A két múlt idő a 19. század utolsó harmadáig volt használatos a régebbi magyar nyelvben. Az elbeszélő múlt a 19. század második felében kiveszett a nyelvhasználatból és az irodalmi írásbeliségből, sőt a 19. század első felében is már bizonytalan, következetlen volt a használata. Vajon valóban nem volt már különbség a kétféle múlt idő között? Mi volt a kétféle múlt funkciója, miért halt ki az elbeszélő múlt, és mi lett e változás következménye a magyar nyelvben és kultúrában – ezt mutatta be az előadás.

A kétféle múlt idő használata az idézett Arany-levélben azért különösen feltűnő, mert a költő – Szalonta másodjegyzője – ugyane témát rögtön a katasztrófa másnapján, 1847. április 18-án már kétszer is írásba foglalta. Előbb egy segélykérő körlevelet fogalmazott meg, majd egy Csengery Antalnak, a Pesti Hírlap szerkesztőjének küldött felhívást; e szövegekben viszont csak az egyszerű múlt időt használta. Vajon miért formálta meg éppen így a Petőfinek írt levelet? Aligha feltételezhetjük róla, hogy keverte az igeidőket – mondta Tolcsvai Nagy Gábor.

A múltak funkciója

A szűkebb nyelvtudományon túltekintve miért érdemes mindezzel foglalkozni? – tette fel a kérdést Tolcsvai Nagy Gábor. Azért, mert az idő meghatározó tényezője minden kultúrának, az idő fogalmának kidolgozása, változatainak a megértése minden nyelvi rendszer és nyelvi tevékenység egyik meghatározó tényezője. Az időről való beszéd módjai alakítják a múltról, a jelenről és a jövőről való tudásunkat. Ebből pedig az következik, hogy a 19. század elején élt elődeink, az akkor élt magyar anyanyelvű beszélők másképp gondoltak a múltra, mint a 19. század végén élők, közelebbről pedig mi a 21. század elején.

A funkcionális kognitív nyelvészet egyik fontos állítása, hogy a nyelv mint tudás szoros összefüggésben áll a világról való tudással. A nyelvi tevékenység nem pusztán közvetítés vagy átadás, hanem interszubjektív jelenség: a beszélő társak együtt hozzák létre a kommunikációs folyamatot és azon belül a megértést. Tudatunk folyamatosan feldolgozza és rendszeresen összegzi a környezetéből érkező hatásokat, valamint saját belső állapotának alakulását, és fontos, hogy mindez időben megy végbe.

Szalonta főtere 1917-ben. Szemben a Csonkatorony látható Forrás: fortepan.hu

Elemzése során Tolcsvai Nagy Gábor az ige, majd a mondat fő szemantikai jellemzőiből indult ki. Az ige időbeliségével kapcsolatban az iskolában az igeidőket tanítják: mi a jelen és a múlt idő jele, hogyan fejezzük ki a jövőt. Az igének azonban kétféle ideje van: az egyik a belső idő (az inherens temporalitás), a másik a mondatbeli igeidő.

A beszélő számára a beszédhelyzet ideje jelenti a referenciapontot. Az elbeszélt esemény idejét a beszélő a beszéd itt és most idejéhez viszonyítja, ahhoz horgonyozza le. A lehorgonyzás folyamata így megy végbe:

• adott először is a szótári ige belső temporalitással: esik
• véges igealak igeidővel (pl. alaki múltban): esett
• időbeli referenciakeret a beszélő nézőpontjával (múlt esetén a beszéd idejét megelőzően történt eseménnyel): Tegnap esett az eső.

Mindebből az következik, hogy az igeidő (múlt, jelen, jövő) megértése csak a beszédhelyzetre való vonatkozással lehetséges. A jelen idő tehát azt fejezi ki, hogy az igével kifejezett folyamat ideje nagyjából egybeesik a beszéd létrehozásának és megértésének idejével, a múlt idő pedig azt fejezi ki, hogy a megnevezett folyamat a beszéd idejénél korábban történt.

De mi a helyzet a kétféle múlt idővel? A hagyományos szakirodalom szerint a magyar egyszerű múlt a a befejezettséghez kapcsolódik, az elbeszélő múlt pedig a folyamatossághoz. Ám ha ez valóban így lenne – magyarázta Tolcsvai Nagy Gábor –, akkor nem lehetne érteni Arany Jánost szoros kötelék fűzte a Magyar Tudományos Akadémiához. Erről szóló cikkünk ide kattintva olvashatóArany Petőfihez írt levelét, és azt sem, hogy a kétszáz éve született költő az igeidők váltogatásában miért éppen így járt el. Az akadémikus elemzése szerint a 19. századi használat során az alábbi különbségek jellemezték a kétféle múlt időt:

Az egyszerű múlt

• Egy múltbeli folyamat, amely pillanatnyi állapotok (konfigurációk) sorából áll.
• Van vagy lehet kezdő- és főképp végpontja.
• Az elbeszélt esemény bármilyen hosszúságú és összetettségű lehet.
• Az elbeszélt esemény múltbeli, tehát nem tapasztalható közvetlenül a beszélő által, nem a beszéd ideje alatt megy végbe, nincs megismerő közvetlenség, meghatározó a konstruáló távolsága, vagyis a közvetett megismerés és a szemtanúság vagy az átélés hiánya.
• Nincs közvetlen megfelelés pillanatnyi állapotonként az elbeszélt folyamat és a megértés (a beszéd) folyamata között, azok nem párhuzamosak: innen eredhet a befejezett hatás.
• Egyértelműen megmutatkozik az elbeszélt esemény múlt ideje és a beszéd jelen ideje közötti időbeli különbség, valamint a körülmények, korok közötti különbség.

A fentiekre jó példa Arany leveléből az alábbi mondat, amelyet a költő mintegy távolabbról mond, nyugtázva a történéseket:

„Kerítésem, ólam, kertem teljes épségben maradt”.

Az elbeszélő múlt

• Egy múltbeli folyamat, amely pillanatnyi állapotok (konfigurációk) sorából áll.
• Van vagy lehet kezdő- és végpontja, de nem ez áll a figyelem előterében.
• Viszonylag rövid időhorizont jellemző rá.
• Az elbeszélt esemény múltbeli, a beszélő nézőpontja az esemény elbeszélésében mégis belülről érvényesül, a meghatározó a megismerő közvetlenség, a közvetlen tapasztalás, a szemtanúság vagy az átélés megléte, mintha a beszélő közvetlenül élné vagy élte volna át a felidézett eseményt, annak idejét.
• Közvetlen megfelelés van pillanatnyi állapotonként az elbeszélt esemény és a megértés folyamata között, azok párhuzamosak – innen eredhet a folyamatos hatás.
• A beszélői jelen és az elbeszélt múlt folyamata közötti közelség van jelölve, az, hogy a beszélő otthonos a múltbeli valóságban, a megkonstruált jelenet(sor), esemény számára ismert, köze van hozzá.

A felsorolt jellemzőket jól érzékelteti a levélbeli elbeszélés legdrámaibb pillanata:

„öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is ezt tevék.”

Hasonló példák találhatók más 19. századi szövegekben, többek között Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete című memoárjában, Kölcsey Ferenc Búcsú az országos rendektől című beszédében. Kemény Zsigmond tanulmányaiban a kétféle múlt idő közelít egymáshoz. Horváth Mihály Huszonöt év Magyarország történetéből című, 1868-ban megjelent munkájában már eltűnik a különbség egyszerű és elbeszélő múlt között.A szövegben az egyszerű múlt elsősorban úgy mutatja be az eseményeket, állapotokat, mint amelyek esetében nem fontos a megismerő közvetlenség, és a konstruáló távolsága, az átélés hiánya a meghatározó. Ezzel szemben az elbeszélő múlt a tűzvész újbóli feltámadását képezi le, melynek során a beszélő, vagyis Arany személyesen érintett, és ezt a személyes érintettség perspektívájából mutatja be. A folyamat múltbeli, de mégis közvetlenül tapasztalható a beszélő által, a beszélő mintegy átéli az eseményt – mondta Tolcsvai Nagy Gábor. (Érdekesség, hogy maga Arany János is foglalkozott az elbeszélő múlt sajátosságaival „Visszatekintés” című tanulmányában, amely az általa alapított Szépirodalmi Figyelő c. folyóirat 1861-es évfolyamában jelent meg.)

Látható tehát, hogy az egyszerű múlt időszerkezete inkább zárt, az elbeszélő múlté inkább nyitott. Az egyszerű múlt inkább a történések, cselekmények objektív voltát hangsúlyozza, míg az elbeszélő múlt inkább szubjektivizált. Amikor még mindkettő használatos volt a magyar nyelvben, a kétféle múlt idő egymáshoz viszonyítva kapta meg a funkcióját. Abban a pillanatban viszont, amikor az egyszerű múlt egyedül maradt, megváltozott a funkciója.

Tolcsvai Nagy Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Miért halt ki az elbeszélő múlt?

A folyamatnak sokféle oka lehet, ám ezek nem közvetlen okok, hanem inkább a nyelvhasználókat motiváló hatások, részben kulturális hatások, amelyek alakították a megismerés módjait, és ezáltal az abból eredő ismeretek jellegét – mondta Tolcsvai Nagy Gábor. Az egyik kiváltó ok az igekötős szerkezetek terjedése. A másik ok a magyar sztenderd nyelvváltozat kodifikálása. Az Akadémia első nyelvtanában (A magyar nyelv rendszere, 1846) ugyan szerepel az elbeszélő múlt, de maga a sztenderdizáció és annak kiterjesztése nem erőltette a használatát, hiszen az elbeszélő múlt – az írott szövegekkel ellentétben – az élőbeszédben már nem volt gyakori.

Továbbá a reformkor, de különösen az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc az egész társadalomra – mint cselekvőre és mint elszenvedőre – hatást gyakorolt. Nemcsak arról van szó, hogy például megtörtént a jobbágyfelszabadítás, és adót kellett fizetni a Lánchídon, hanem megváltozott az idő tapasztalata: a közvetlen múlt is levált a jelenről. Az idő korábbi értelmezése összefüggött a hagyomány értelmezésével, mely szerint az ősi az örök és állandó. A 19. század során azonban a hagyomány egyre inkább mint változtatva megélt tradíció érvényesült.

A 18. század vége és a 19. század első fele – Reinhard Koselleck szavaival – az újkor megvalósulása. A polgárosodás, iparosodás nyomán a természeti alapú, feladatorientált időfelfogást a régi Magyarországon is fokozatosan felváltotta az óraorientált időfelfogás. Általánosabban fogalmazva: a felvilágosodás nyomán a múlt jobban elvált a jelentől, körülhatároltabb és távolibb lett. Tényező lett az események egyszerisége, a hatástörténet jelentősége, és a fejlődés, haladás fogalmainak megjelenésével a jövőnek, a jövőbeli újnak az elvárása és hatása a jelenre; továbbá háttérbe szorult a szemtanúság. E folyamatok egymást kölcsönösen erősítve a múltat távolságként leképező nyelvi szerkezetnek kedveztek, a múltat közvetlen élményként bemutató nyelvi szerkezetnek pedig kevésbé – vonta le a következtetést Tolcsvai Nagy Gábor.

Mi maradt az elbeszélő múlt után?

Az egyszerű múlt kezdte elfoglalni azokat a tartományokat, amelyeket korábban az elbeszélő múlttal fejeztek ki a magyar anyanyelvű beszélők, ugyanakkor nem vette át a temporális közvetlenséget. A másik megoldás körülírással érzékelteti azt, hogy a beszélő tanúja volt az elbeszélt eseménynek, például: láttam, amikor…; láttam, ahogy…; tapintani lehetett a… Ez jellemzően 20. századi fejlemény, az általa vizsgált 19. századi szövegekben általában nem fordul elő – mondta az akadémikus.

Továbbá maradt a nyelvi hiány. Az elbeszélő múlt kihalása átalakította a magyar mondattan egy jelentős tartományát: a múltról való beszéd elsősorban objektivizációs, távolságtartó módon lehetséges, megismerő közvetlenség nélkül, miközben a múlt közvetlen tapasztalatiságú kifejezésének az eltűnése veszteség. A látszólag grammatikai, „ragozási” kérdés egyúttal a magyar közösségi szemantika alakulástörténetének egy jelentős szakaszára mutat rá, amely ma is jelentékenyen befolyásolja a múltról való beszéd lehetőségeit és korlátait – zárta székfoglaló előadását az akadémikus.

A levél teljes szövegének forrása: Olvastam, költőtárs... Arany és Petőfi levelezése prózában, versben. Budapest,  Neumann Kht., 2001; Magyar Elektronikus KönyvtárArany János levele Petőfi Sándornak

Szalonta, ápril 21. 1847.

Kedves Petőfim! Hol találhatnék keblet, melyben érzéseim oly rokon érzést gerjeszthetnének, mint a tiedben; mely felsírna a nép ínségén – és, mivel az alamizsnázó gazdagok nem, – részvét könnyével hintené fájdalmának égő tüzét. A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sík területen semmit sem látni, mint kormos falakat, nyulánk kéményeket s itt-ott még most is füstölgő üszköket. A házak – vagy inkább romok, többnyire lakatlanok, néhol egy-egy hű kutya, félig összeégve, őrködik azok körül, vagy az éhenhalással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlék omladékait, honnan szombaton alig tudná kimenteni maga és családja életét az éhenhalás számára. – Szombaton, ápril 17-dikén, déli 12-1 óra közt éppen hivatalban valánk. Megkondul a vészharang, szerteszét futunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, – mert a lovakat várni késő volt, – de mit ér ez, nádas, amellett sűrűn és rendetlenül épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött!

Visszafutok, s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körülvéve a leomlott égő náddal, s nincs egy lélek körülte: de minek is – a védés lehetetlen. Rémülten futok lakomra, mely cserépfedelű ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épületeket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat, hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban, de pincém már tele volt a szomszédok holmijával, oda nem hordhatom. Már a templom – velem csaknem szemközt – ég, körülöttem nádas épületek. Hátul harmadik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis összekerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve. Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult, elrothadt gazzal volt fedve, amiatt nem éghetett sebes lánggal, különben végünk. A tűzveszély szélső vonala lakom megett húzódott át. Kerítése, ólam, kertem teljes épségben maradt, s most, bár a város, mondani, egészen nyugotra feküdt lakom megett, az én kerítésem maradt legszélsővé – azon túl a gyepig rom – meg rom.

Azonban ez még nem volt elég.

A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra, az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végkép kimerített erejök megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zúgva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok körül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátramaradt keleti részét is végveszéllyel fenyegetve. Ez még inkább megölé reményemet: mert a déli tűz csak haránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város... már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy-két szomszédnő és gyereke... ennyien valánk a gát, melynek a vészrohamot meg kellett akasztania dühöngésében!... A nők jajgattak, s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdém az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. – S íme! egy rom a másik után ki lőn ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elfáradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már elöntözött romok is, mint megannyi hydrafővel kellett küzdenünk velök – de a győzelem mégis inkább részünkön állt, mindaddig, míg – éjféltájban – végképp el nem hagyott erőnk.

Most megszánt az ég – bőven hullatta részvétkönnyeit... Zápor ömlött a romokra – hosszas – órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam, mint e zápor zuhogása. Nem olthatta ugyan ki a romokat, de megáztatá a fedeleket, s ellocsolá a repülő szikrát és parázst. Ez éjt és még egy másikat felöltözötten virrasztánk át; még most sem vagyunk túl minden veszélyen, egyfelől az ínség látása, másfelől a rettegés – egy, talán éjjel jövő, vésztől, melyben, nem lévén jeladó haragunk, – talán sokunk élete lenne lángok martalékává, irtóztatóvá teszi napunkat, éjünket. Hozzá a teljes zavar, minden közirományaink elégetése miatt – s csak az isten tudja, miféle baj nem... A leégett épületek száma 2175.

Ölellek, kedvesem. Oly jól esett ezeket neked megírnom, panaszul részemről, megnyugtatásul a tiedről. Meglehet, hogy te, mint családtalan, nem érzed eléggé ily vésznek rettenetességét, de képzelni mindenesetre tudod, s képzeld az aggodalmat, melyben vagyok, a rémületet, melyben valék. Máskor talán az irodalom is eszembe jut, most csak az ember írja e levelet, ki téged úgy is, mint embert és barátot, igen szeret.

Holtig hű barátod

Arany János