Ferencz Győző:

Búcsú Makk Károlytól

Fotó: Szebeni András

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevében búcsúzom Makk Károlytól, aki 1993-tól az Akadémia tagja, és 2011-től hat éven át, haláláig az elnöke volt. Nem méltatom kivételes életművét, amellyel beírta nevét a filmművészet legragyogóbb rendezői közé. Nem sorolom fel díjait, amelyekkel egészen a legutóbbi időkig folyamatosan jelezték Magyarországon és a világ filmes központjaiban, hogy teljesítménye mennyire eleven érték. A Széchenyi Akadémia elnökétől búcsúzom.

Nem üres kegyeleti szólam, hogy nehéz időszakban vállalta a feladatot.

De tényleg, miért vállalta? Még akkor is, ha az akadémiának szinte a kezdetektől tagja volt, és akadémikus társainak névsora is oly fényes? Miért vállalta a nyolcvanöt éves, világhírű filmrendező, hogy a méltatlan helyzetbe szorított művészeti akadémia elnöke legyen? Az elnökség persze reprezentatív feladat, nem túlságosan időrabló hivatal, de mégiscsak az alkotástól vonta el, és ami még fontosabb, olyan feszültség erőterébe került, amire aligha vágyott. A mindig elegáns Makk Károly, aki bölcs megfontolásból sosem bocsátkozott fölösleges konfliktusokba, valamiért mégiscsak vállalta. Pedig tudta, hogy nem viheti látványos sikerre az akadémia ügyét.

Talán éppen ezért. Talán felmérte, hogy a szerep, amelyet itt betölt, milyen fontos a magyar művészet jelenlegi helyzetében. Az MTA 1992-ben azért alapította a Széchenyi Akadémiát, hogy az 1949-ben kizárt művészeknek elégtételt adjon. Nem azoknak, akiket kizártak, hiszen közülük már senki sem élt, hanem rájuk emlékezve a szabad magyar művészet eszméjének. A korábbi elnökök, Mészöly Miklós és Jancsó Miklós ezt képviselték a mindig változó, de sohasem kedvező körülmények között. És amikor ez az eszme 2011-ben sérülni látszott, utóduk, Dobszay László tiltakozásul lemondott.

Makk Károly ebben a kényes és nem veszélytelen pillanatban vállalta az elnökséget. Gyanítom, hogy emberileg sem lehetett könnyű döntés, hiszen igen közeli barátai voltak az alaptörvényben másik akadémiává emelt művészeti egyesületben. De ezt elintézte magában, és nyilván a barátaival is. Normális körülmények között mindez magától értetődő dolog lenne. A Széchenyi Akadémia szakmai intézmény, amely minden irányzatot képvisel, tagjainak nézeteivel nem foglalkozik. Testületileg nem politizál.

Azonban igen hamar eljött a pillanat, hogy a Széchenyi Akadémia vezetőségének meg kellett szólalnia, előbb általánosságban, az alkotás szabadságát fenyegető diszkriminatív jelenségek ellen, majd konkrétan, amikor Konrád György rosszízű sértegetés célpontja lett. És most legutóbb is, amikor az MTA elnökét érte méltatlan támadás.

Makk Károly kezdeményezően vett részt a nyilatkozatok megfogalmazásában. Tudta, hogy ha az általa vezetett akadémiában megtestesülő eszme sérül, akkor alapítóinak és tagjainak, Nemes Nagy Ágnesnek és Kurtág Györgynek, Tarr Bélának és Kertész Imrének és a többieknek a szellemi teljesítményét szorítják ki a magyar kultúrából, és ez, akár tagja az akadémiának, akár nem, minden alkotó elmét veszélyeztet, végső soron pedig a művészi képzelet szabadságát korlátozza. Ami – azt hiszem, szükségtelen indokolnom – a művészetek világán túl is helyrehozhatatlan károkat okoz.

Hálával és tisztelettel gondolok Makk Károlyra, hogy ezt így gondolta. Nevét filmjei őrzik meg, de akadémiai elnöksége is része nagyszerű életművének. A filmek mögött ott van ez a néhány év is: amikor a megbecsüléstől övezett rendező kilenc évtized magasából új szerepet vállalt. Nem tudom, eszébe jutott-e Babits Mihály: „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.” De szeretném megköszönni, hogy átérezte felelősségét. Hogy még a nyár elején is, halála előtt pár héttel nekilátott, hogy pontos dramaturgiai érzékkel mondatokat javítgasson és helyezzen át, mert, ahogy mondta, tiltakozni is csak elegánsan, sőt, hadd tegyem hozzá, fölényes és derűs könnyedséggel szabad. Azt hiszem, ettől volt olyan kivételes a művészete. Csak így lehet szabadnak maradni, ezt hagyta örökül.