Bánsághy Nóra írása

Végiggondolt kutatás

Interjú Halász Béla akadémikussal

 

Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete alapján a 2012-es évet Szentágothai János agykutató emlékének szentelik, születésének századik évfordulójának tiszteletére. Őrá is emlékezünk Halász Bélával, egykori tanítványával, aki már orvostanhallgatóként bekapcsolódott a pécsi Anatómiai Intézetben Szentágothai professzor kutatásaiba. Halász Béla pedig 1971-től létrehozott Budapesten egy neuroendokrin kutató-csoportot és megteremtette a korszerű vizsgálatokhoz szükséges kutatási feltételeket. A ma is aktív kutató jelenleg a glutamát-működést vizsgálja munkatársaival.

– Miért épp az orvosi pályát választotta?

– Bátyám nagyon korán meghalt tüdőtuberkulózisban, Láttam azt a tehetetlenséget, ami akkoriban az orvostudományra jellemző volt, hiszen gyógyítási lehetőség egyáltalán nem állt rendelkezésre és senki sem tudott semmi érdemi gyógyító szert adni, így eldöntöttem: az orvosi pályát választom. Biztos voltam benne, hogy nem kell hosszú időnek eltelnie, és az a kór, amiben a bátyám meghalt, gyógyítható lesz. Az elhatározásomból azonban pont a bátyám betegsége miatt csak késve lett valóság. Ugyanis az érettségi után csupán három évvel, 1948-ban tudtam beiratkozni a Pécsi Orvostudományi Egyetemre.

 

– Ahol már elsőéves korában Szentágothai János professzor közelében lehetett, hallgatta előadásait. Mi volt a vonzerő?

– Nagyon szerencsés voltam, mert Szentágothai János professzort 1946-ban kinevezték a pécsi Anatómiai Intézet vezetőjének. Én őt az anatómia előadásai alapján ismertem meg. Brilliáns előadó volt, aminek következtében már elsőéves koromban ott sürögtem gyakran az első sorokban. Másodéves orvostanhallgatóként már externistaként jártam be az Anatómiai Intézetbe, a következő évben pedig a szigorlat után demonstrátornak jelentkeztem, így mint harmadéves medikus már lejártam bonctermi gyakorlatokra és vezettem is azokat.

Aztán a negyedik évben egy évfolyamtársammal közös kutatómunkába fogtunk, amit Szentágothai professzor is nagy figyelemmel kísért. Bárki, aki egy kicsit is érdeklődött a kutatás iránt, azt Szentágothai professzor szívesen terelgette. Senkire nem kényszerített rá semmit, hanem csak vázolta a lehetőségeket. A pécsi Anatómia Intézetben, az ő kezdeményezésére egy úgynevezett neuroendokrin kutatócsoport alakult, ami azt tanulmányozta, hogy miként befolyásolja az idegrendszer az agyfüggelék-mirigy (agyalapi mirigy), azon belül is a mellső lebenyének a működését. A mellső lebeny szabályozza az úgynevezett perifériás endokrin mirigyeket, a pajzsmirigyet, a mellékvesét és az ivarmirigyeket (Flerkó Béla és Mess Béla voltak a munkatársai - a szerk.).

Szentágothai állandóan érdeklődött a tudományos kutatások eredményei iránt, és ha a folyosón összefutottunk vele, viccesen megkérdezte: "Na mi kárt tettél a tudományban?" Havonta egyszer tartott intézeti referálót, és mindenki beszámolt arról, hogy milyen eredményeket ért el. Ez nagyon stimulálóan hatott ránk.

– Bár belgyógyásznak indult, végül mégis a kutatás mellett döntött. Mi volt ennek az oka?

– Ebben Szentágothai professzor úrnak alapvető szerepe volt. Nekünk ötödév végén kellett mindenből leszigorlatoznunk, hogy hatodévben már csak a szakirányunkkal foglalkozzunk – én a belgyógyászattal. Ahhoz azonban, hogy orvos lehessek, egy belgyógyászati klinikán kellett gyakorlatot szereznem, úgyhogy Pécsett a II. sz. Belgyógyászati Klinikán a professzorral már meg is beszéltük, hogy amint végzek, állást biztosítanak nekem. Ezt azonban közölnöm kellett Szentágothai professzorral is. Amikor bementem hozzá, megkérdezte tőlem: "Már véglegesen döntöttél?" Ez megingatott, és végül azt mondtam: Professzor úr, maradok. Ezt a mai napig nem bántam meg.

– Mi lehetne Szentágothai János üzenete a ma kutatójának?

 

– Állásfoglalása és elképzelései szerintem minden időkre érvényesek. Az egyik ilyen, ma is érvényes alaptétele az előre végiggondolt hipotéziseken alapuló kutatás volt. Azt vallotta, hogy mindig fel kell tudni tenni azt a kérdést: mire keresem a választ?

Szintén az ő egyéniségéhez tartozott, hogy mint intézetvezető, nem volt híve annak, hogy a publikációkon, amik az intézetből megjelentek, társszerzőként az intézet vezetője szerepeljen. Azt vallotta és valósította meg, hogy az intézetvezető csak azokban a publikációkban szerepeljen, amelyek vizsgálatában ténylegesen részt is vett. Csak egy esetben fogadta el az intézet-vezető szereplését a közleményben, amikor a kutatási eredmények alapján alapvető következtetést vontak le, és hogy annak nagyobb súlya legyen.

És talán a legfontosabb üzenet, amit nagyon belénk oltott, hogy irányítani nem követeléssel kell, hanem támogatással. Hiszen ahhoz, hogy valaki kutató legyen, a tudomány szeretete és a kutatás öröme szükséges. Angolul jobban ki lehet ezt fejezni: "intrinsic drive"-nak, vagyis egy belső hajtóerőnek kell lennie az illetőben ahhoz, hogy kutatóvá válhasson. Az igazi kutató ténylegesen örömét leli abban, amit csinál.

– Függetlenül az eredménytől?

– Igen! Ha úgy tűnik, hogy a kutatási irány nem jó, nem szabad makacsul ragaszkodni hozzá, és tűzön-vízen keresztül megpróbálni bizonyítani. Realitás szükséges ahhoz, hogy a kutató meglássa, ezen eredmények alapján érdemes-e tovább dolgozni a témán vagy sem.

A mi kutatásainkban is számtalan olyan eset volt, amikor egy területről áttértünk a másikra, mert az új kutatási eredmények alapján más és más problémák vetődtek fel.

– Az utóbbi években dr. Gerendái Idával kutatott együtt neuroendokrin kutatócsoportjában, ahol sok izgalmas témával – glutamát-müködés, idegsejt-láncolatok, stb. – foglalkoztak. Most min dolgozik éppen?

– Az utóbbi évtizedben vált nemzetközileg ismertté, hogy a központi ideg-rendszerben az egyik legfontosabb ex-citatorikus ingerületátvivő anyag (neurotransmitter) a glutamát. A kezdeti időszakban nagyon nehezen lehetett ezt objektíven vizsgálni, mert a gluta-minsav tulajdonképpen mindenütt jelen van. Csak később dolgoztak ki külföldön olyan eljárásokat, amelyek szelektíven a glutamáterg-neuronokat jelölik. Mi is tulajdonképpen a glutamáterg-rendszerrel foglalkozunk, így a köztiagyban bizonyos mirigyműködés szabályozása szempontjából alapvető sturktúráknak a glutamáterg-beidegzését vizsgáljuk, hogy honnan kapirak ezek glutamáterg-rostokat, mi a funkcionális jelentőségük ezeknek a beidegzéseknek - tehát tulajdonképpen a glutamáterg-innerváció az egyik fő kérdésünk. Ezen felül pedig a már jól ismert ösztrogén hatását vizsgáljuk. Tudjuk, hogy például az ösztrogénnek számos hatása van az idegrendszerre, a szexuális magatartástól kezdve számtalan más területen. Most az érdekel minket, hogy mivel az ösztrogén receptoron keresztül hat, ezekben az ösztrogénhatásokban a glutamáterg-rendszernek milyen szerepe van, vagyis egész konkrétan azt vizsgáljuk, hogy ösztrogén-receptorok vannak-e és hol a különböző struktúrákban lévő gluta-máterg-sejtekben. Egyszóval a kolokalizációt vizsgáljuk, és eddigi adataink szerint vannak is ilyen sejtek.

Egy másik munkatársammal pedig az elhízás egyik okát kutatjuk, mivel ez manapság már világjelenség. Kiderült, hogy ennek szabályozásában az egyik tényező a zsírsejtek által termelt leptin. Valamikor azt gondolták, hogy a zsírsejtek teljesen indiferensek, de később rájöttek a kutatók, hogy többek között leptint termelnek, ami hat, kötődik idegrendszeri struktúrákhoz, és gáto|a a táplálékfelvételt. Azt már tudjuk, hogy mely agyi területek azok, amelyek felelősek ezért: a köztiagynak bizonyos területei, amit ha elroncsolunk egy patkányban, akkor az állat elhízik; ha pedig az oldalsó területet roncsoljuk el, a patkány cachexiás lesz, nem eszik semmit sem. Mi többek között azt vizsgáljuk, hogy a leptin leptin-receptorhoz kötődve fejti-e ki ezt; hatását. Azt már tudjuk, hogy az agyban hol találhatók leptin-receptorok, de azt nem, hogy leptin-receptor van-e a glutamáterg-rendszerben. A kérdés tehát, hogy a leptin hatásában a gluta-máterg-rendszernek van-e szerepe vagy nincs.

– Ön tanított és kutatott is egész életében. Lehet fontossági sorrendet felállítani?

– Szentágothaitól tanulva azt mondom, nem lehet kijelenteni, hogy az egyik fontosabb, mint a másik. Én úgy hiszem, a kutatás mellett az oktatás is elengedhetetlen, mert az oktatásnak nagyon nagy szerepe van az utánpótlás biztosításában. A kutatóintézetek embereinek is szerencsés részt venni az oktatásban, mert ez vonzó és a fiatalok érdeklődését igen nagy mértékben növeli. Egy előadáson nem kizárólag azt mondom el, ami a könyvben le van írva, hanem sokkal szélesebb alapon kell megpróbálni a problémát megvilágítani, sőt személyes élményeket, kapcsolatokat hozzátéve kell még érdekesebbé tenni. Mindemellett szeretném azt is hansúlyozni, az oktatással – bár fontos – ne legyen agyonterhelve a kutató.

Én már csak félévenként két előadást tartok a hallgatóknak, és ennek nagy örömmel teszek eleget, hol a magyar hallgatóknak, hol a német és angol nyelvű évfolyamnak. Vizsgáztatásban azonban nem veszek részt, mert véleményem szerint, ha nincs benne az ember az oktatásban, ne is vizsgáztasson.

– Pedig szigorú tanárként tartják számon.

– Én azt hiszem, igyekeztem többé-kevésbé reális lenni. Aki ténylegesen nagyon nem tudott, ott persze nem volt kegyelem, de igyekeztem mindenkivel objektív lenni. Budapesten közlekedve meg-megállítanak régi tanítványok, ilyenkor előfordul, hogy megkérdezem: nem voltam túl szigorú? A válasz nem, sőt kellemesen emlékeznek vissza a történtekre. Ez rendkívül jóleső érzés.

– Vannak-e tervei a jövőre?

– Bár szívesen segítek a fiatal kollégáknak a jövőben is, úgy érzem, itt az ideje, hogy még több időt szenteljek a családomnak. Vannak unokáim, akik nagyon érdeklődőek, és mindig van mit tenni körülöttük.