Az osztályelnök köszöntötte Lovász László elnököt az osztályülésen. Egyedi és előre mutató eseményként értékelte ezt a látogatást az osztály életében. Hunyady György közölte, hogy az előző osztályülésen elhangzottak alapján megfogalmaztak és megosztottak néhány kérdést, amelynek megtárgyalására most sor kerülhet. Mindenekelőtt arra kérte az elnököt, hogy mondja el, hogy a három évvel ezelőtt megfogalmazott programjára tekintettel, hogyan látja az Akadémia helyzetét, kilátásait (kitérve a publikációk e területen fundamentális ügyére).

Lovász László elnök felelevenítette a három évvel ezelőtti programjának főbb pontjait. Elmondta, hogy a programjában a tudományos teljesítmény hangsúlyozása mellett eleve kiemelten fontosnak tekintette és tekinti most is, hogy pártpolitikai kérdésektől az Akadémia tartsa távol magát. Mint ezt az álláspontot a sajtóban nemrégiben kifejtette, ilyen vitáknak az Akadémián nincs helye. Említést tett a két nyílt levélről, amelyek megfogalmazói és aláírói nem értenek egyet e véleménnyel, így 1 külső tag és 4 tiszteleti tag kilépett az MTA-ból. A 28 akadémikus és akadémiai doktortól kapott levél is hasonló kérdéseket feszeget, az ő képviseletükben három személlyel tárgyalt személyesen. Mindemellett egyértelmű, hogy sok aktuális társadalmi kérdéssel kapcsolatban vannak eredmények, így például az Akadémián publikálnak, kutatnak pl. a migráció és egészségügy témakörében. A tudományos osztályok szerepét hangsúlyozta, pozitívan értékelte, hogy a II. osztály számos kérdéssel – mint legutóbb a konzervatív tudósok, Hóman Bálint politikai pályafutásával – foglalkozik, és ezzel hozzájárul fontos kérdések tisztázásához. Lovász elnök szerint szükség lenne ilyen típusú kérdésekkel többet foglalkozni, mint ahogy az MTÜ programjában is szerepelnek ilyen programpontok. Kitért Félix Péter permanens tüntetésére a székház előtt, aki legutóbb a 28-ak levelét olvasta fel, megmutatva, hogy ilyen típusú megnyilvánulások miatt óvatosságra van szükség.
Az elnök programjához visszatérve elmondta, hogy a magyar tudomány nemzetközi keretek közé illesztése állandóan napirenden van az Akadémián. Fontos, hogy érkezzenek hazánkba külföldi kutatók, halad ez a folyamat, de ez ügyben még sokat kell tenni. Fontosnak tekinti az adminisztrációs és jogi akadályok elhárítását, mint például a honosítás egyszerűsítését.
A publikációs kérdésekre rátérve, közölte, hogy az MTMT-t átszervezik, az osztályok képviselőiből és egy-egy szakértőből feláll egy új bizottság. Lovász elnök az MTMT-re úgy tekint, mint egy szolgáltatásra. Elmondta nemigen lát problémát, hiszen van egy objektív adathalmaz, amelyből különböző statisztikákat lehet kinyerni. Hangsúlyozta, hogy az osztályok határozzák meg, hogy mit szeretnének. Itt szó sincs arról, hogy az MTMT mondja meg, hogy az értékelésnél mit kell figyelembe venni. Azt reméli, hogy az osztályok közös képviselete ezt a problémát hamarosan megoldja.
Ezt követően rátért az Akadémia tudománynépszerűsítő tevékenységére, és ennek eredményeire. Majd a közoktatás problematikáját említette és részletesen bemutatta a szakmódszertani kutatócsoporti pályázatokat: 19 kutatócsoportot az MTA, 13-t az EMMI finanszíroz, így összesen 32 kutatócsoportot indítottak. A közoktatási kérdésekkel az Elnöki Közoktatási Bizottság foglalkozott, és itt kitért az integrált természettudományos tárgy bevezetésére.
Az akadémiai kutatóhálózat vonatkozásában összegezve elmondta, hogy az elnökségét megelőzően nagy átalakítások történnek, most a finomhangolást tartja szükségesnek. Az utóbbi időben több probléma merült fel, mint amire számítani lehetett: konkrétan rámutatott a TTK-val kapcsolatos finanszírozási gondokra. Kitért a közgyűlési határozat alapján életre hívott 9 fős bizottságra, amely megvizsgálja a kutatóhálózatot és javaslatot tesz finomhangolás mikéntjére. Bízik abban, hogy a 9 fős bizottság javaslatai előrevivőek lesznek. Már finomhangolás volt, hogy az MFA-t átették az EK-ba. Hangsúlyozta, hogy a fiatal kutatóknak nagyobb szerepet kellene biztosítani, felvetette a „fiatalok akadémiájának” lehetőségét. E téren szeretne jelentősen előrelépni, terve szerint összehívná a különösen eredményes fiatal kutatókat helyzetük és kilátásaik megvitatása céljából. A doktori eljárás ne jelentsen különösen nagy terhet, mondotta. Az egyetemekkel való együttműködést úgy ítélte meg, hogy több ponton is sikerült előre lépni, kötöttek egy hosszú távú szerződést az EMMI-vel. Emellett jelentős lehetőség, hogy egyetemi oktatók ösztöndíj formájában évet/fél évet tölthessenek akadémiai kutatóintézetben.
Hunyady György megköszönte a beszámolót és rátért a tudományos kiadványok ügyére. Frank Tibor kiemelte, hogy a bölcsész- és a társadalomtudósok a könyvben látják munkájuk „fő termékét.” Elmondta, hogy a könyvek kiadása évről-évre egyre költségesebb és a jelenlegi akadémiai támogatás kevésnek bizonyul, emellett a benyújtott pályázati összegeket a tudományos bizottság, illetve osztály is csökkenti, és ennek az eleve lecsökkentet összegnek is csak egy részét kapják meg a pályázók. Frank akadémikus ismételten hangsúlyozta, hogy könyv és folyóirat nélkül e széles szakterület nem tud létezni. A könyvkiadási keretösszegek emelésének szükségessége mellett kitért az idegen nyelvű publikációk kérdésére: elodázhatatlannak tartja egy (hazai, illetve európai) pénzügyi alap létrehozását, amely a cikkek, könyvek fordítását, illetve nyelvi lektorálását támogatná. Kérte Lovász elnök urat, hogy pártfogólag továbbítsa a Hungarian Review-ban most angolul is megjelent európai fordítási program-javaslatát az Európai Unióhoz, egyetértése esetén Navracsics Tibor brüsszeli magyar biztos kezeihez. (Frank Tibor akadémikus témával kapcsolatos írásos kiegészítését az 1. sz. melléklet tartalmazza) Hunyady György ehhez kapcsolódva kiemelte, hogy a természettudományok esetében a műszer- és anyagigény sokszorosan meghaladja a publikációs költségeket. Ahhoz, hogy a szakterület nemzetközi szintre ki tudjon lépni fontos a ráfordítások jelentős emelése. A fordítási alap létrehozása mellett a magyar nyelvű tudományosság ápolását – az Akadémia eredendő szerepét – is kiemelt célnak tekinti az osztályelnök. Zsoldos Attila az MTMT vonatkozásában kapcsolódott a vitához. Örömmel vette tudomásul, hogy az MTMT-t szakmai testületre bízzák. Elmondta, hogy tévedés azt gondolni, hogy az MTMT az osztályok által megkívánt adatokat szolgáltatja. Amikor az MTMT a quartilis rendszert bevezette, akkor gyakorlatilag önhatalmúlag úgy döntött, hogy a bölcsészek használják az impakt faktort. Munkásságának személyes példájára hivatkozva, elmondta, hogy az ilyen módon feldolgozott tudományos eredményei a valós teljesítménynek csak 25%át mutatja. Ez azért is lényeges, mert az MTMT szerint e rendszer tökéletesen megfelel a különböző szakterületek tudományos eredményeinek összehasonlítására, viszont ezen az alapon a bölcsészettudományok abszolút hátrányos helyzetbe kerülnek. Szükség van az előrelépésre, véleménye szerint ez azonban a quartilis rendszer eltörlésével képzelhető el. Az osztályelnök-helyettes elmondta, hogy részt vett az MTMT-vel folytatott tárgyalásokban: e rendszer bevezetését az NKFI szorgalmazta, ami ellen semmi kifogása nincs, de az ellen van, hogy ily módon megszabja az Akadémiának nyújtott szolgáltatást is. Az Open Access kérdésére is kitért: tisztában van, hogy ez egy nemzetközi trend, a gondot abban látja, hogy nem a szakterület érdekeit veszi figyelembe. Fontosnak véli, hogy a bölcsészettudomány e téren ne csak kedvezményeket, hanem teljes felmentést kapjon. Azt javasolta az MTA vezetésének, hogy gondolkozzanak el azon, hogy ez a folyamat megállítható-e ezen a szinten, a „zöld út” szintjén, vagy jön az „arany út”. Ugyanis ebben az esetben egy üzleti modellről beszélünk. Egy példát említett: 2013-ban amikor az egész Akadémiának 30 millió forintja volt az Open Access támogatásra, akkor csak az MTA BTK TTI esetében az igény 137 millió forint lett volna. Ezt nem látja kivitelezhetőnek. Véleménye szerint az „arany út” lényegében modern agyelszívásnak tekinthető.
Balla Andrea elnöki titkárságvezető a központi adminisztráció forrásaiból mutatott be számadatokat: a kiválósági programot, a Lendület-programot és a posztdoktori pályázati lehetőségének bővülését jellemezte a bölcsészet- és társadalomtudományokra vonatkozóan. Az Open Access kérdésben kiemelte, hogy az Elnökség hozott egy lazító intézkedést és a keretet is megnyitották a kutatóintézetek igényeire tekintettel. Emellett elmondta, hogy az MTMT-ből kinyert adatok tekintetében tavasztól már megbeszélést kezdeményeztek az NKFI-vel. Zsoldos Attila erre reagálva elmondta, hogy önmagában abszurdnak tartja, hogy az Akadémia az NKFI-vel egyeztet MTMT értelmezések kapcsán. Az Open Access kapcsán az elhangzottakat pontosította, ugyanis ő a hozzászólásában nem bölcsészettudományok számára könnyebb elérhetőségre gondolt, hanem az attól való mentességre. Nyomatékosította, hogy a bölcsészettudományi folyóiratok alapvetően magyar nyelvűek, papír alapúak, ebben a térben nem élnek meg, ennek az lesz a következménye, hogy nem fognak kapni a papír alapú kiadásra támogatást.
Lovász László elnök a finanszírozás tekintetében elmondta, hogy az Akadémia költségvetése az elnöksége alatt nem nőtt, apróbb átcsoportosításokra volt csupán mód. Fontosnak tekintette, hogy a pénzügyi kormányzat felismerje, hogy az Akadémia tevékenysége bővült és az árak is növekedtek, alapvető lenne, hogy a kormányzat ennek megfelelően növelje a támogatást. Nem ért egyet az internettől való idegenkedéssel, úgy gondolja, hogy sok esetben épp a kis példányszámban megjelenő publikációknak az interneten való elhelyezése a lehetséges megoldás. A fordítási alap tekintetében a hosszabb távú megoldását abban látja, hogy a bölcsész-képzésnek része legyen a tudományos közlésre képesítő idegen-nyelv oktatás. Ez persze csak hosszabb távon jelenthet eredményt, addig is elvben támogatja az alap létrehozását. Átmeneti megoldásnak azt látja, hogy a nyelvi lektorálást finanszírozzák. Az Open Access esetében úgy látja, hogy a szakterületek között a szerzői érdekek nem ugyanazok, a matematikusoknál az a fontos, hogy minél többen olvassák a cikkeket. A zöld Open Access-t teljesen elegendőnek találja. (Zsoldos Attila osztályelnök-helyettes a témával kapcsolatos írásos kiegészítését a 2. sz. melléklet tartalmazza.)
Hunyady György megköszönte a reflexiókat továbbá hangsúlyozta, hogy az a legfontosabb, hogy megismerjék az elnök véleményét, majd rátért az Akadémia közéleti szerepére. Kelemen akadémikus elmondta, hogy kétes időkben kérdéseket vet fel az Akadémia politikai szerepvállalása, illetve annak elhárítása. A többség egyetért azzal, hogy a tudomány nem politizál. Azonban létezik tudománypolitika, oktatáspolitika, és vajon a közvélemény meghallja akár ezekben a kérdésekben az Akadémia szavát. Úgy látja, hogy nem, vagy nagyon szűk körbe jutnak el az akadémiai állásfoglalások. Hangsúlyozta, hogy a tudományban az igazságkeresés kritériuma érvényesül. A tudományos igazság keresése azonban nem lehetséges más szabadságjogok tiszteletben tartása nélkül: feltétele a lelkiismeret-, vélemény-, sajtószabadság. A kilépéseket, a 28-ak levelét szimptómaként értékelte, véleménye szerint el kell azon gondolkodni, hogy ezek mit jeleznek: talán sodródunk valami válság felé. Sőt sokan úgy érzik, hogy egy morális válságban már benne is vagyunk. Kelemen akadémikus nyomatékosította, hogy e ponton jön az Akadémia szerepe, ugyanis a demokráciák túlhatalmat is tudnak létrehozni. Véleménye szerint most ebben a helyzetben vagyunk, az Akadémia, mint a legtekintélyesebb intézmény, persze nem pártpolitizál, de fontos hogy ezzel a túlhatalommal szembesítse a társadalmat. Gyáni Gábor e témakörhöz kapcsolódva elmondta, ő megérti azt az álláspontot, hogy az MTA nem politizál. De mit jelent politizálni? A pártpolitikai ügyekbe az Akadémiának természetesen nincs beleszólása, de amikor a politika szakmai térre lép, akkor véleményt kell nyilvánítania. Gyáni akadémikus elmondta, hogy ez az osztály a szakmai politikai kérdéseket napirenden tartja évek óta. Véleménye szerint az Akadémiának részt kellene kérni olyan szakmai politikai kérdésekben, amelyek az oktatás terén jelentkeznek. Pártpolitikai kérdésekben sem látja élesen meghúzhatónak a határvonalat, ugyanis amikor egy állam a tudomány területére lép és azt eszközként használja, az már veszélyezteti a szakmai ethoszt, a szakmai etikát, az igazságkeresést, minden olyat, ami a tudománnyal összefügg. Ezzel hozta összefüggésbe a szervezeti átalakításokat, az állami támogatások elosztását (pl. 13 milliárd forintot fordítottak ’56 politikai propaganda célzattal való felhasználására). (Nyíri Kristóf akadémikus Gyáni Gábor akadémikus felszólalásához kapcsolódó írásos kiegészítését a 3. sz. melléklet tartalmazza.) Hunyady György az osztály saját tevékenységére utalva elmondta, az elmúlt években számos kritikus kérdésben elmondták szakmai véleményüket, az osztály az adott keretek között megtette, amit megtehetett. Utalt arra, hogy a természettudományok kísérleti módszerekkel objektív eredményekre törnek, de a történelemre és társadalomra vonatkozóan a bölcsészet- és társadalomtudományok eredményei sem pusztán „vélemények” hanem koherens, a maguk módján ellenőrzött és igazolt megállapítások. Az oktatásnak is van például tudománya, amely igazolt tételekkel dolgozik. Az Akadémia minden területen rendelkezik kompetens szakemberekkel, akiknek a szakmai álláspontját (és ennek vitapontjait) az intézmény a kollegiális bizalom jegyében vállalhatja. A példánál maradva lényeges a szakmódszertan, de ezen túltekintve oktatás egész rendszerének is van tudománya, ezért érdemes olyan fórumot működtetni, ahol e tudomány művelői kifejthetik álláspontjukat.
Glatz Ferenc hangsúlyozta, hogy ez a mostani akadémiai év azért is fontos, mert hamarosan akadémiai választások lesznek, és hogy ki lesz az Akadémia elnöke, az nemcsak az intézmény, hanem az egész ország szempontjából lényeges. Személy szerint az akadémikusok nyílt levelét tragédiának értékeli, mert mintha valótlanul azt tükrözné, hogy nincsenek olyan fórumok, ahol el lehet mondani a megalapozott véleményeket. Glatz akadémikus elmondta, hogy korábban kialakult egy olyan közgyűlési rendszer ahol nem volt vita, most azonban van megszólalási lehetőség. Lovász László elnök hároméves programját nagyon sikeresnek értékelte. Kitért a természet- és társadalomtudomány viszonyára, amit nem kell túlhangsúlyozni. Megítélése szerint lényeges, hogy az Akadémiának olyan matematikus elnöke van, aki nyíltan beszél az oktatásról, kutatásáról. Helyesnek tartja azt, hogy közéleti kérdésekhez az osztály hozzá akart és akar szólni, de ennek nem szabad az önérvényesítés területévé válni. Összefoglalóan elmondta, hogy számára megnyugtató volt az utóbbi három év. Úgy látja, hogy van kellő nyilvánosság, a közgyűlésen is vannak hozzászólások, ezt jó iránynak tekinti. A nyílt levelet azonban egy rossz jelenségnek tartja. Úgy gondolja, hogy gondolni kellene az Akadémia súlyára, szerepére. Véleménye szerint a rendszerváltás során megtalálta az MTA az egyensúlyt, nemzeti és nemzetközi tekintetben egyaránt kiegyensúlyozott szerepe van.
Pukánszky Béla, a Pedagógiai Tudományos Bizottság elnökeként hangsúlyozta, hogy a közoktatás átfogó problémáinak megvitatásától az Akadémia nem tekinthet el, felajánlotta a II. osztályhoz tartozó szakmai testület kapacitásait ez ügy szolgálatára. Megítélése szerint a közoktatás kérdésében igen előrevivő lenne, ha az Akadémia kutatóhálózatában keretében egy pedagógiai kutatóegységet hoznának létre. Hunyady György e ponton javasolta, hogy a kutatóhálózat állapotára, kilátásaira, kérdésére térjenek át. Az osztályelnök a 9 fős bizottságra és az akadémiai kutatóhálózat hosszú távú értékelését végző testületrendszer feladatkörére együtt tért ki.
Benkő Elek az MTA BTK Régészeti Intézetének igazgatója elmondta, hogy a bölcsészettudományok közül a régészet az a terület, amely a természettudományokhoz is közel áll. A bölcsészettudományi kutatóközpont szerinte már túl van a kezdeti gondokon, a vezetés biztosítja a kutatóintézetek szakmai önállóságát, azonban szerződéskötéskor például vitatkoznak, hogy a kutatóközpont vagy az intézet neve szerepeljen a születő megállapodáson, és tárgyalások során szakmai kérdésekben is a főigazgató képviseli az intézetet. Ők úgy élik meg, hogy ezek a jelenségek az intézet tudományos presztízsét sértik. Hasonló nehézség, hogy az intézetek különböző szervezeti rendben – osztályok, kutatócsoportok – működnek. A pénzügyi folyamatokban is érzékelnek nehézkességet. Úgy értékelte, hogy a kutatóközpont önmagában nem hozza közelebb a bölcsészettudományokat, és bizony a régészek számára ugyanolyan fontossággal bírnak a természettudományok is. Végezetül olyan intézeti autonómiát javasolt, amelyben a felelősség és a jogkörök kérdésében is osztoznak a kutatóközponttal, utalt az SZBK SZMSZ-re. A humán kutató-házba való költözéssel kapcsolatban a rezsi jelentős megnövekedését és a könyvtár áttelepítésének problematikáját vetette fel. Fodor Pál főigazgató rámutatott, hogy Benkő akadémikus egy adott intézet problémáit hangsúlyozta. Elmondta, hogy az SZMSZ-k eredendően egy kaptafára készültek és teljes centralizációra épültek, ezekkel a szabályokkal valóban vissza is lehet élni, azonban a BTK-ban nem ez történt, kollegiális keretek között intézték az ügyeket. Kiemelte, hogy az együttműködés ezen formája eredményeket hozott, utalt például az interdiszciplináris kutatások megerősödésére. Véleménye szerint lehet azon vitatkozni, hogy a kutatóközpontok létrehozása jó ötlet volt-e, tény azonban, hogy az akkori elnök egy tudománypolitikai koncepció alapján döntött és a közgyűlés 75%-támogatottsággal megszavazta ezt az átalakítást. Aminek fejében 25%-kal emelkedett az Akadémia költségvetése is. Az államháztartási törvény alapján önálló költségvetési intézmény nem lehet 100 főnél kisebb. Ezzel a logikával teljesen ellenkezik, ha a függetlenség felé viszik el a kutatóintézeteket, politikai szempontból életveszélyesnek ítélte. Fontosnak tekinti a finomhangolást és diszciplináris önállóságot, amit az SZMSZ-k átírásával megoldhatónak lát. A költözéssel kapcsolatban kiemelte, hogy a rezsi költségek 70%-kal magasabbak lesznek, a TTK példáján okulva fontos lenne, hogy ne kerüljenek hasonló helyzetbe. Lovász László erre reagálva elmondta, hogy az elnökségi ülés foglalkozott ezzel a kérdéssel, és ígéretet tett arra, hogy a rezsi költségek növekedését ki fogják pótolni. Hörcher Ferenc a Filozófiai Intézet szempontjából értékelte a kutatóhálózatot. Elmondta, hogy a központosítás a számukra pozitívumot hozott, garantálja létüket és garantálja azt az együttműködési formát, amelyben elképzelik a jövőjüket. A maga részéről megerősítette, hogy ez egy hatékony együttműködés, jelképezi azt is, hogy a bölcsészettudományok össze tudnak fogni és hatékonyan megjelenni a tudományos szférában. Hunyady György ehhez kapcsolódva elmondta, hogy a kutatóintézeteknek különböző tapasztalataik vannak, itt utalt a Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet már korábban megismert felemás helyzetére.
Az osztályelnök e témakört is zárva elmondta, hogy Lovász elnök megörökölt egy erősen centralizált, a miniszteriális vezető személyre szabott struktúrát, amelyben a vezetőtársak is elveszthették korábbi jogkörüket. Afelől érdeklődött, hogy Lovász elnök úr ezt az örökséget hogyan ítéli meg és személy szerint hogyan éli meg. Lovász László az Akadémia szerepével összefüggésben elmondta, hogy közoktatási, felsőoktatási kérdésekben az Akadémiának kell, hogy legyen szava. Az Akadémiának van egy Közoktatási Bizottsága is és nem rég hoztak létre egy Felsőoktatási Bizottságot. Az elmondottak alapján úgy látja nincs megfelelő kapcsolat, kommunikáció az elnöki közoktatási bizottság és a tudományági testület között, ezen a jövőben javítani próbálnak. Elmondta, hogy azon lehet vitatkozni, hogy hol húzódik a politika határa, ettől függetlenül azonban az akadémikusok joga és kötelessége, hogy szakmai véleményüket kifejtsék. A saját feladatát abban látja, hogy megtalálja, hol lehet tudományos alapon állást foglalni. Hangsúlyozta, hogy nyitott a javaslatokra, azonban azt elképzelhetetlennek és értelmetlennek tartja, hogy a közgyűlésen mondjuk, azt a kérdést tegyék fel, hogy vesztébe rohan-e a magyar társadalom. Azonban megítélése szerint az Akadémia tudományos osztályai vállalhatnának az eddiginél aktívabb szerepet. A kutatóhálózat vonatkozásában bízik abban, hogy a 9 fős bizottság is egy kiegyensúlyozott javaslattal fog előállni. Véleménye szerint nem csak a politikai megfontolások miatt nem lehet visszaállítani a régi kutatóintézeti hálózatot, a 45 intézetet egymás mellé helyezni és áttekinteni képtelenség lenne. Az államháztartási törvénnyel kapcsolatban elmondta, hogy a Rényi Intézetet is be kellett volna tagolni, ha nem nyernek el 4-5 ERC pályázatot, így fel tudtak venni annyi embert, hogy létszámuk 100 fölé emelkedjen.
A centralizáció tárgykörében elmondta, hogy sok feladatot megosztott a főtitkárral, aki végzi a kutatóhálózati és költségvetéssel kapcsolatos feladatokat és a főtitkárhelyettessel, aki intézi többek között a Székház működésével, Művészeti Gyűjtemény felügyeletével, az MTÜ megszervezésével kapcsolatos tennivalókat. Az elnökre, mint egyszemélyi felelős vezetőre, így is sok teher hárul, de elvállalta ezt és végzi munkáját. Hunyady György lezárásként kifejezte köszönetét az elnöknek és jelezte, hogy a tartalmas beszélgetést itt csak abbahagyják, az elhangzottakkal kapcsolatban születő további megjegyzéseket írásban fogják megtenni. Reméli, hogy a jövőben is lesz mód ilyen formán konzultációt folytatni.
 
1. sz. melléklet
Frank Tibor akadémikus írásos kiegészítése a publikációk kérdéséről

Kiemelten hangsúlyos az akadémiai könyv- és folyóiratkiadás saját kézbe történő (vissza)vételének ügye. A történettudományi kiadványokat már évek óta az MTA BTK Történettudományi Intézetének saját kiadványcsoportja szerkeszti, gondozza, ebből a kiindulópontból ki lehetne fejleszteni az MTA új, önálló társadalomtudományi kiadóvállalatát is, amelynek tervét az MTA II. osztálya már ismételten fontolgatta, s megalapítására javaslatot tett. Ez a vállalkozás jelentősen csökkentené az MTA által a könyv- és folyóiratkiadáshoz nyújtott támogatás problémáit, kiszélesítené annak lehetőségeit, hosszabb távon valószínűleg jelentős megtakarításhoz vezethetne, és jóvátenné az Akadémiai Kiadó egykori, meggondolatlan eladásából származó károkat.
Természetesen az is mind inkább sürgető igény, hogy az MTA rendelkezzék saját akadémiai (tehát nem csupán társadalomtudományi) kiadóvállalattal, nem az Akadémiai Kiadó részvénytöbbségének előnytelen visszavásárlása útján, hanem új kiadó létesítése vagy egy már működő kiadó megvásárlása, átalakítása és felfejlesztése révén. Elkerülhetetlen, hogy az MTA visszatérjen a saját könyv- és folyóiratkiadás útjára, s így nemcsak maga dönthessen kiadványainak minőségéről és mennyiségéről, de – az igényes egyetemekkel való jó munkamegosztásban – nagyon jelentősen csökkentse a „kiszervezett” könyv- és folyóiratkiadást, illetve szakmai érdekeit testületei és intézetei útján a maga legjobb értékei és érdekei szerint érvényesíthesse. Ezen a módon az idegen nyelvű könyv- és folyóiratkiadás is újra az MTA saját, belső döntési folyamatai, „policy”-ja szerint fejlődhetne, s visszatérhetne az egykori Akadémiai Kiadó valahai fénykorszakának legjobb hagyományaihoz, s meg is haladhatná azt a mai kor nemzetközileg elfogadott kiadási normáinak megfelelően.

2. sz. melléklet
Zsoldos Attila osztályelnök-helyettes írásos kiegészítése az Open Access-ről és az MTMT-ről

Az Open Access hamis alapelvekből indul ki, mivel
— a közpénz megjelenése egy rendszerben nem szükségképpen eredményezi a rendszer által nyújtott szolgáltatáshoz való ingyenes hozzáférést, így a közpénzen fenntartott egyetemeken folyó költségtérítéses képzések esetében sem, jóllehet a tudományos információcsere lényege szempontjából nyilvánvalóan közömbös, hogy az írásban (egy folyóirat vagy könyv hasábjain) avagy élőszóban (egy előadóteremben vagy szemináriumi szobában) történik-e;
— a közpénzből finanszírozott tudományos eredmények nem közvetlenül a közpénzből jönnek létre, hiszen a publikációt eredményező folyamatban mellőzhetetlen szerephez jutnak a közpénz mellett más tényezők is (személyek és intézmények), akik és amelyek érdekei éppúgy méltánylást érdemelnek, mint a közpénz jogszerű felhasználására vonatkozó elvek;
— az Open Access csak elnevezésében „nyílt”, mert az ebben a rendszerben előállított tudományos publikációkhoz való hozzáférés éppúgy anyagi javak birtoklásának előfeltételéhez kötött, mint a hagyományos publikációs rendszerben.
Az Open Access valójában egy üzleti modell, mely nem a tudományos publikáció felhasználójával, hanem előállítójával fizetteti meg a publikáció költségeit. Üzleti modell jellegéből fakadóan központi eleme a hatékonyság, melynek maximalizálására az Open Access „arany út”-ja alkalmas egyedül, így minden olyan várakozás, mely azzal számol, hogy a „zöld út” általánossá válásával az Open Access térnyerése befejeződik, megalapozatlan. Az Open Access „arany út”-ja ugyanakkor egyedül abban az esetben kínálna működőképes megoldást a tudományos publikációk finanszírozásának kérdésére, ha sikerülne globális megoldást találni a regionális forráskülönbségek kiegyenlítésére a tudományfinanszírozás területén. Egy efféle fejlemény bekövetkezte azonban jelenleg nem látszik számottevően valószínűnek. Az Open Access azáltal, hogy a publikálási lehetőségeket a publikálás költségeit is magában foglaló kutatási támogatások birtoklásának feltételéhez köti
— a tudományos tevékenység aktív (publikálás) formája helyett a passzív magatartást (olvasás) támogatja;
— növeli a tudomány kiszolgáltatottságát a kutatási támogatást biztosítani képes szervezetekkel szemben, s így könnyen sérülhet (szélsőséges esetben akár meg is kérdőjeleződhet) az az alapelv, mely szerint a „tudományos igazság” kérdésében egyedül a tudomány művelői jogosultak dönteni;
— a Magyarországhoz hasonlóan szerényebb anyagi lehetőségekkel bíró országokban ezeken felül elhárít ugyan egy akadályt a minőségi oktatás biztosítása elől, ám azon az áron, hogy az ott képzett tudósjelöltek nagyobb eséllyel léphetnek be egyenjogú, azaz publikáló félként a tudomány világába, ha tudományos tevékenységüket azon országok valamelyikébe helyezik át, ahol ennek anyagi feltételei (ide értve a publikálás költségeit is) rendelkezésre állnak, s így valójában az agyelszívás ismert jelenségét szolgálja.
Az Open Access térnyerésével szemben a bölcsészettudományokban megmutatkozó ellenállás okai nem a digitális világtól való állítólagos idegenkedésben kereshetők: a bölcsészettudományok egyetlen képviselőjét sem kellett MTA elnöki határozattal rákényszeríteni sem a számítógép-, sem az internethasználatra, mivel azok előnyei nyilvánvalóak voltak. Az Open Access esetében ez nem így van, ami szükségszerűen következik abból, hogy az a bölcsészettudományok publikációs világától alapvetően különböző környezetben jött létre. Az Open Access esetleges előnyei legfeljebb azon tudományterületek esetében juthatnak érvényre, amelyekben
— a publikációk (csaknem kizárólagosan) folyóiratokban jelennek meg, s a folyóiratok (lehetőleg) csak a digitális térben (azaz papíralapú, nyomtatott változat nélkül) léteznek;
— a tudományos közösség tagjai azonos nyelvet használva publikálnak;
— a kutatási témák az egész világon kutathatók (és kutatják is azokat).
A bölcsészettudományok jelentős többsége esetében ezzel szemben
— a folyóiratokban való közlés csupán az egyik, s nem is a legnagyobb presztízzsel rendelkező változat a publikálási lehetőségek sorában, maguk a folyóiratok pedig (digitális változatuk mellett) nyomtatott formában is megjelennek, s jellemzően egy-egy nyelvi-kulturális közösséghez kötődnek;
— általános és jellemző (bár nem kizárólagos) a nemzeti nyelvek használata;
— a kutatási témák szorosan kötődnek egy-egy nyelvi-kulturális közösséghez, így maga a kutatás is.
A bölcsészettudományok számára tehát az Open Access egyértelműen előnytelen rendszer, mivel annak hátrányai maradéktalanul és teljes mértékben érvényesülnek, esetleges előnyei azonban legfeljebb korlátozottan, de inkább még úgy sem, hiszen egy adott nyelvi-kulturális közösséghez kötődő kutatási témát az adott közösség nyelvén kidolgozó publikációnak az Open Access elveit követő közzétételétől nem várható, hogy növeli a világban az adott nyelven tudók számát, miként az adott nyelvi-kulturális közösséghez kötődő kutatási témákkal érdemben foglalkozó kutatókét sem. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy az Open Access mellett szóló érvek — a minél szélesebb körű hozzáférés biztosítása, a hatás maximalizálása stb. — a legcsekélyebb változtatás nélkül felhasználhatóak egy olyan következő lépés megalapozásához, mely egyetlen nyelv használatát írja elő ugyanabban a körben, amelyben jelenleg az Open Access vált kötelezővé, ami, értelemszerűen, a tudomány bármely más nyelveken való művelését tenné nem kívánatossá vagy akár lehetetlenné, s hosszútávon a nemzeti nyelvű kultúrák felszámolásához vezet. Ennek felvetése ma indokolatlan hisztériának tűnhet, csakhogy néhány évvel korábban ugyanígy lehetett volna vélekedni arról is, hogy az élet- és természettudományokban kialakult publikációs válság bármiféle hatással lehet a bölcsészettudományokra.
A bölcsészettudományok számára ugyanakkor az Open Access egyértelműen kártékony rendszer is, mivel a bölcsészettudományok tudományos publikációi nem kizárólag a tudományos közösség tagjaihoz, hanem annál jóval szélesebb olvasóközönséghez szólnak, s ennek megfelelően mind tudományos folyóiratai, mind tudományos könyvei jelen vannak a kereskedelmi forgalomban. Az Open Access a bölcsészettudományok teljes publikációs rendszerét veszélyezteti, mivel abban az esetben, ha a folyóiratok és könyvek tartalma „korlátlanul” hozzáférhető digitális formában, nem lesz értelme kinyomtatni azokat. Az Open Access késleltetett alkalmazása, azaz a legkörültekintőbben meghatározott embargós időszakok is csak az első kiadás kárait mérséklik, miközben a további kiadások, illetve a gyűjteményes kötetekbe való beválogatás esélyei, melyek pedig a publikáció hatásának fontos mutatói lehetnek, a nullához közelítenek. Mindez történik annak ellenére, hogy
— az Open Access bármely ismert meghatározása szerint az nem akadályozhatja a tudományos eredmények kereskedelmi hasznosítását (s ez az elv nyilvánvalóan nem korlátozható a szabadalmak esetére);
— egyedül a bölcsészettudományok hagyományos publikációs rendszerének változatlansága biztosíthatja azt a társadalmi jelenlétet, mely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a bölcsészettudományok betölthessék a társadalmi tudat formálásában és karbantartásában tőlük elvárt szerepet.
A minden szempontból megfelelő megoldást az jelenti, ha — visszatérve az Open Access eredeti elveihez — kizárólag a kutató szabad mérlegelésének jut szerep a tudományos publikációk nyílt hozzáférésű közzétételének kérdésével kapcsolatos döntésben. Ez annál is inkább kívánatos lenne, mert egyedül ez egyeztethető össze az akadémiai törvény vonatkozó rendelkezésével. Kevésbé jó, de kielégítő megoldás a bölcsészettudományok — szakterületi sajátosságaik alapján történő — teljes körű felmentése az Open Acces-kötelezettségek teljesítése alól.

Az MTMT működésével kapcsolatosan felmerülő kérdések megoldására a tervezett bizottság alkalmasnak ígérkezik, tényleges létrehozása kívánatos lenne mielőbb. A bizottság napirendjére kerülő kérdések közül elsőbbséget kell biztosítani az úgynevezett „szakterületi folyóiratrangsor” ügyének.
A „szakterületi folyóiratrangsor” az impakt faktor pótlékaként került be az MTMT gyakorlatába. Maga is rendelkezik ugyanakkor elődje legjelentősebb tudománymetriai fogyatékosságával (amennyiben a folyóirat tudománymetriai jellemzőit szintén ráruházza a folyóiratban megjelent egyedi cikkre), a legfőbb előnyeként számontartott sajátossága ugyanakkor (tudniillik az, hogy alkalmazása esetén a „különböző idézettségi mutatókkal jellemezhető szakterületek összevethetők”) legfeljebb azon szakterületek esetében érvényesülhet, amelyekben a publikációk csaknem kizárólagosan folyóiratokban jelennek meg.
A bölcsészettudományok számára a „szakterületi folyóiratrangsor” teljességgel elfogadhatatlan, mert
— a bölcsészettudományok az impakt faktort nem alkalmazták, így annak pótlékára sincs szükségük: a „szakterületi folyóiratrangsor” általános bevezetése valójában nem különbözik attól, mintha az impakt faktor használatára kényszerítenék rá a bölcsészettudományokat;
— a bölcsészettudományok publikációs szokásaival a „szakterületi folyóiratrangsor” még részlegesen sem egyeztethető össze;
— a bölcsészettudományok képviselői a „szakterületi folyóiratrangsor” felhasználásával készült bármely összevetésben szükségképpen jelentős hátrányba kerülnek azon tudományterületek képviselőivel szemben, akiknek tudományos teljesítménye, velük ellentétben, csaknem teljes egészében folyóiratokban jelenik meg, aminek tapasztalhatók már a jelei a pályázatok és az egyetemek világában.
A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya számára a „szakterületi folyóiratrangsor” teljességgel elfogadhatatlan továbbá, mert
— az Osztály kompetenciáját súlyosan sértő módon más tudományos osztályok értékelését rendeli az Osztályhoz tartozó kutató esetében egy-egy folyóirat mellé az úgynevezett „presztízs”-adat megjelenítésekor, valamint az úgynevezett „értékelő adatok” táblázataiban;
— hamis adatokat jelenít meg, így például a Századok c. folyóirat mellett szerepel a „Történettudományi Bizottság INT2” besorolás, csakhogy a Történettudományi Bizottság soha nem sorolta be folyóiratait oly módon, ahogy azt a „szakterületi folyóiratrangsor” megkívánná, s az „INT2” minősítést sem használta soha, semmilyen összefüggésben.
Mivel a Doktori Tanács és az MTA tudományos osztályai között lefolytatott konzultáció során egyértelműen kiderült, hogy a „szakterületi folyóiratrangsor” az osztályok túlnyomó többsége számára elfogadhatatlan, az egyetlen megoldást az jelenti, hogy az MTMT felhagy a „szakterületi folyóiratrangsor” alkalmazásával. Ez a megoldás az MTMT egyetlen felhasználója számára sem jelenthet nehézséget, hiszen
— az MTMT adatainak akadémiai felhasználása esetében a tudományos osztályok álláspontja az irányadó;
— az MTMT adatainak nem akadémiai felhasználói számára az MTMT (vagy az MTA KIK) éppúgy képes lehet szolgáltatni az impakt faktor-adatokat, mint teszi azt az MTA Doktori Tanácsa számára az MTA doktora címe elnyerése érdekében lefolytatott eljárások esetében.

3. sz. melléklet
Nyíri Kristóf akadémikus Gyáni Gábor akadémikus felszólalásához kapcsolódó írásos kiegészítése

A vita során elhangzott hozzászólások közül a leginkább Gyáni akadémikus álláspontját szeretném megerősíteni. A politika és a tudomány közötti határvonal már átlépésre került, és éppen a kormányzat részéről, legkirívóbban a vári kiköltözés kierőszakolásával. Itt az MTA-t nyilvánvaló anyagi és szellemi veszteség éri, illetve – gondoljunk a könyvállomány sorsára – érte máris. A Lukács Archívum ügyében Lovász elnök szimbolikus gesztust tehetett volna, ezt azonban – figyelmen kívül hagyva a szakma álláspontját – nem tette meg. Az osztályülésen ebben a formában nem hangzott el, de Lovász elnök úr a sajtóban ismételten akképp nyilatkozott/nyilatkozik, hogy úgymond az akadémikusok egyik fele jobboldali, a másik fele baloldali, ő viszont mind a jobb-, mind a baloldali akadémikusokat képviseli. Ez az elnöki formula engem aggodalommal tölt el. Nem tudom értelmezni, hogy Lovász elnök úr milyen alapon tartja számon az akadémikusok világnézetét illetve pártállását, és végképp zavarba ejt, hogy a társadalmat egyszerűen jobboldalra és baloldalra osztja. Meg kell ismételnem, amit korábban mondtam, hogy az Akadémiának most társadalomtudományi hozzáértéssel rendelkező elnökre volna szüksége.