I. rész
Korai portrék

a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteménye
(Esterházy-terem)
2010. május 17 – 2010. július 15.

A 19. századi magyarországi festészet két meghatározó alakját ünnepeljük 2010-ben; egyikük a Tudós Társaság első festőtagja volt; másikuk, bár sohasem választották taggá, a 19. századi akadémikus művészet kiemelkedő képviselője. Mindkettejük életművének jelentős része jutott az Akadémia birtokába; mindketten megérdemlik a jelentős évfordulók alkalmából tett méltó megemlékezést.
 Ezért 2010 és 2011 folyamán kéthavonta olyan alkotásaik kerülnek egymás mellé, amelyeket ugyanabban a műfajban vagy témakörben alkottak, és amelyek különböző (vagy éppen hasonló) megoldásokat jelentenek egyazon problémára. A részben egymással konkuráló és különösebben jó viszonyt nem ápoló festők sikereinek és kudarcainak, a hol párhuzamosan futó, hol ütköző vagy éppen szétágazó életműveknek a vizsgálatával a generációs különbségeket és a századon átívelő művészeti trendeket kutatjuk. Legelőször a pályakezdést vesszük szemügyre; Barabás és Székely néhány korai, az 1820-as évek végén, illetve az 1850-es évek elején, Erdélyben készített kisméretű, krétával vagy ceruzával rajzolt portréját.

***

Barabás Miklós küzdelmes indulása után, a negyvenes évektől haláláig a magyar festészet első számú nagyságának számított. Önéletrajzában azonban a késői éveket már csak vázlatosan írja le, míg a pályakezdésnek szentelt fejezetek hosszabbak és egyben érzékletesebbek is. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az idős szerző nosztalgiával tekint vissza ifjúkorára, és ezért lel felidézésében nagyobb élvezetet; hiba volna megmosolyogni vagy pusztán kuriózumként értékelni az 1810-es, 1820-as évekbeli erdélyi városok szűk körű művészeti életének elbeszélését. Barabás aprólékos leírásai ugyanis arra figyelmeztetnek, hogy ez a környezet meghatározó volt számára. Noha a következő időkben rengeteg újat tanult, a korai évek művészi céljai egész életét végigkísérték.
Barabás hatévesen elhagyta a családi otthont, és a nagyenyedi kollégium tanulója lett. Koraérett gyermek volt, aki már átélte anyja válását részeges és erőszakos apjától, a hazatérést az anyai rokonokhoz, akik nem szívesen látták az elvált nőt, majd anyja új házasságát. Otthonról kevés pénzt kapott, majd idővel már semmit sem, így kénytelen volt feltalálni magát: ismeretségeket kötött, és hamar kamatoztatta bimbózó rajztudását. Közönségének sem elvárásai, sem anyagi lehetőségei nem voltak nagyok: a fő kereseti forrást azok a kisméretű portrék jelentették, amelyeket Barabás tussal, majd krétával rajzolt papírra. Intim családi-baráti kör igényeit szolgáló műfajról van szó; már a megrendelés alapja is a művész és a modell személyes kapcsolata volt. Az Önéletrajzban egymás után lépnek elénk Barabás erdélyi ismerősei, és a róluk szóló anekdotákhoz arcképeket is párosíthatunk múzeumi gyűjteményekből. Petrichevich Horváth Dánielt (1760–1842), a helyi színtársulat pártfogóját, Petrichevich Horváth Lázár (1807–1851) író édesapját például Kolozsvárt ismerte meg, ahol „divat volt az előkelő házaknál, hogy mindig két-három vendégnek külön terítettek. Alig volt olyan előkelő ház, hogy ott egy-két guberniumi kancellista ingyen kosztot ne kapott volna. Horváth Dániel is ilyen nyílt házat tartott, és meghívott állandó vendégének ebédjéhez.” Barabás lerajzolta jótevőjét, és még megannyi helyi személyiséget. Az Önéletrajzból kiderül, hogy egy ideig – éppen 1828 körül – először vázlatot készített, és „csak később rajzolta más papírra, csinosabban kidolgozva” a képet; a vázlat az ő tulajdonában maradt. A valóságos panteonná összeálló kis portrék egy része valóban nem a megrendelőktől, hanem a művész leszármazottaitól került közgyűjteménybe, és ez a későbbi évek munkáira is igaz, amikor Barabás már nem ragaszkodott vázlat készítéséhez. A művészi fejlődés dokumentálása mellett a képek megőrzését személyes emlék voltuk is motiválhatta, miközben valószínűleg arra is lehetőséget adtak, hogy Barabás bemutassa képességeit potenciális megrendelőinek. Éppen ezekben az években tanulta meg használni a nyilvánosságot, ami a későbbi időkben is erőssége volt. A kisvárosi művészeti élet a személyes kapcsolatok és a pletyka pillérein nyugodott – de végülis erről volt szó országos szinten is, csak nagyobb méretekben, modernebb csatornák használatával.
Barabás pest-budai művészként lett híres, de hírneve országszerte fénylett: a művészet nyilvánossága addigra az egész országra kiterjedt. Pályakezdésekor azonban a művészek még kisközösségek igényeinek tettek eleget, csak ebben a szűk körben válhattak ismertté. Bár az egykorú esztétikákban – a „magas” művészet elvárásrendszerében – a portré műfaját sok lesajnáló megjegyzés érte amiatt, hogy ragaszkodik a természet leképezéséhez, a kisközösségi nyilvánosság szemében a modell felismerhetősége alapvető jelentőséggel bírt. Barabás a látvány szigorú rögzítője volt, és egyben varázsló: halottakat élesztett újra képein, megríkatva a családot; közismert embereket rajzolt meg emlékezetből; egy helyi szépség találó arcképe láttán az Enyeden állomásozó huszártisztek is sorra rendelték meg tőle arcképeiket. Apró, egyszerű képei éppen száraz tényszerűségük által érték el céljukat, és avatták a majdnem autodidakta ifjút közönsége szemében igazi művésszé.
A portrérajzolás révén tehát – a pénzkereset mellett – Barabás azon a téren képezhette magát, amit közönsége a legfontosabbnak tartott: a valóság mágikus megragadásának terén. A mágiához nem kellett más, csak a hasonlóság iránti alázat; noha mesterségbeli tudása később nagyot fejlődőtt, Barabás nem is próbálkozott más bűvésztrükkökkel. A bécsi portréfestészetben a negyvenes években megjelent egy lendületesebb, teátrálisabb irányzat, ám ő nem követte ezt az utat. Érte ugyan némi kritika ódivatú tárgyilagossága miatt, de ő maradt a magyar portréfestészet doyenje, a legfőbb példa, aki hosszú évtizedekre meghatározta a magyar közönség elvárásait – immár országos körben.

***

A kolozsvári születésű Székely Bertalan gyermekkorától fogva rajzolt. Abban a kisvárosi környezetben, amelyben felcseperedett, a „művészetet” – híres művek ritkán feltűnő sokszorosított grafikai reprodukcióin, korabeli nemzetközi, illetve helyi litográfiai produktumokon vagy a városon átutazó vándorfestők változó színvonalú alkotásain túl – elsősorban azok a jobbára kisméretű, vízfestékkel, krétával vagy éppen ceruzával készült arcképek jelentették, amelyeket a helybéliek időről időre megengedhettek maguknak a jóval drágább miniatűrök vagy olajképek mellett, és amelyeket féltve őriztek éveken át. Maga a műfaj feltehetően azokra a sajnálatosan csak 17. századi említésekből ismert – gyakran családi leveleket kísérő – kézirajzokra vezethető vissza, amelyeket távollévő vagy egymástól távol élő családtagok küldtek egymásnak (aktuális) vonásaik hű mása gyanánt; spontán és gyorsan készült kis képekre. Ezek élhettek tovább, a korabeli szükségletekhez igazodva a fiatal, vándorló Barabás gyakorlatában is.
Az ifjú Barabás kolozsvári tartozkodásai alatt többször megfordult a még egyedülálló Székely Dánielnél (1796?–1869) az 1820-as években. A szállásért cserébe vagy éppen az ismeretség okán arcképet is készíthetett barátjáról, aki – a festő visszaemlékezése szerint – nem fukarkodott művészeti és életvezetései tanácsaival sem. Egy ilyen portré maradt fenn Székely Bertalan „ifjúkori” naplójában: az 1860-as évek elején összeállított, saját fiatalkori alkotói személyiségének kialakulását és formálódását dokumentáló (egyben azt reprezentáló) vizuális autobiográfiában, egy rendkívül komplex műtárgyegyüttesben.
Székely ennek a naplónak az első oldalaira hozzártartozóiról készített „zsengéit” illesztette be: Károly öccséről egy még tizenévesen alkotott, kétségkívül naivan ható, a korabeli helyi „műkedvelés” szintjét is jelző vízfestményét és unokabátyjának, Székely Istvánnak egy kissé későbbi, aprólékos, de még mindig „leíró” arcképét. Eredetileg a műegyüttes része volt Johanna húgáról készült, Károlyét idéző, ugyancsak gyermekkori rajza (illetve saját, 18 éves korában készült portréfotója) is, amely ma magántulajdonban található. De a legelső kép ezen a lapon – a kiindulás és elrugaszkodás pontja mind családi, mind művészeti szempontból, aminek szimbolikáját nem lehet eléggé hangsúlyozni – nem a saját munkája, hanem a fiatal Barabás Miklós (!) rajza Székely apjáról még az 1820–1830-as évek fordulójáról. A kontextus alapján ez az egyszerű, tárgyilagos, azaz „leíró” arckép egykor mintaként állhatott a rajzolgató fiú előtt; egyben azt az áthidalhatatlan szakadékot jelezheti, amely anno az ő gyermeki, testvérekkel és rokonokkal benépesülő, „amatőr” világát elválasztotta a felnőtt férfiak zárt baráti körétől – az „igazi” művészettől.
Ez a kis portré nem csak követendő mintát jelenthetett, hanem sokáig egy elérhetetlen művészeti ideált is (akárcsak Barabás felívelő karrierje). Azonban ezen az ideálon Székely még fiatalon, az 1850-es évek közepén, azaz bécsi akadémiai tanulmányai vége felé túllépett. Ezt egy fejtanulmányáért kapott akadémiai díj – és az azzal járó, katonai sorozás alóli felmentés – is jelzi, de erről tanúskodnak azok a portrék is, amelyeket bécsi tanulmányai után és erdélyi barangolásai során, 1856–1858 között készített a rajztanításból és arcképezésből élő ismeretlen pályakezdő, tulajdonképpen vándorfestő. Ezek a krétarajzok bensőséges viszonyokról és meghitt, közvetlen kapcsolatokról tanúskodnak az ábrázolt és az ábrázoló között; a fizikai-érzelmi közelségen túl egyfajta társadalmi oldottságról; a személyiségen túl a személyesség, sőt valamennyire a mindennapi élet megjelenéséről is. Bár a Barabáséhoz hasonló közegben készültek ezek a művek is, korántsem feltétlenül vagy kizárólagosan ennek a rétegnek a számára. Az, hogy Székely tulajdonából kerültek közgyűjteménybe, arra utalhat, hogy nem (csak) megrendelőket, hanem (feltehetően) professzionális modelleket is látunk. A képek egyszerre lehetnek arcmások (vagy azok vázlatai, esetleg kópiái) és „ujjgyakorlatok”; a leíráson túl a megjelenítéssel való kísérletezés terepei a formálódó művész számára. Mindez talán érzékelteti, hogy a retrospektíven „provinciálisnak” tekintett helyi miliő korántsem volt „állóvíz” a korban. A művészeti centrumoktól való távolság a hagyományos technikák, műfajok és formák határai tágításának engedett teret. Székely esetében ez a megjelenítés személyességének, az oldottságnak és a közvetlenségnek olyan formái felé vezetett, amelyek majd későbbi portréfestészetét jellemzik, és amelyek oly mértékben megkülönböztetik műveit Barabás korábban példaképnek tekintett, mindig kimértebb arcmásaitól.

Bicskei Éva és Veszprémi Nóra

J. N. Ender: Gróf Dessewffy József arcképe, 1825-1827

Az első terem, ahova belép, az Akadémia előtörténetével, korai időszakával ismerteti meg. Itt az alapítást követően létrejött első igazgatótanács több tagjának portréját láthatja (Johann Nepomuk Ender: Dessewffy József portréja, 1825-1827), továbbá korábbi korok jeles tudósainak arcképét, kiknek emlékét, vagy jobb esetben hagyatékát mind a mai napig őrzi az Akadémia (Ismeretlen festő Kracker után: Martinuzzi Fráter György, Thanhoffer Alajos: Bolyai Farkas). Továbbá olyan akadémikusokét, akiket az alapszabály értelmében mint jeles művészeket (írókat, költőket, festőket, szobrászokat, építészeket, zenészeket) választottak tagjaik sorába (Anton Einsle: Kölcsey Ferenc 1835, Székely Bertalan: Kisfaludy Károly, 1871-1872), illetve festményeket, grafikákat, melyeket egy-egy művész taggá választása alkalmából ajándékozott az Akadémiának (Kisfaludy Károly: Tengeri tájkép 1820-as évek, id. Markó Károly: Árkádiai táj, 1840 k.).

J. N. Ender: Görög leány

A következő, Széchenyi István nevét viselő teremben elsősorban a gróf személyével kapcsolatos műalkotások láthatók. A különböző művek nagyjából egy időben, mintegy száz évvel ezelőtt kerültek az Akadémiára, és ebből az alkalomból az Akadémia falai között 1896-ban egy Széchenyi emlékének szentelt múzeum nyitotta meg kapuit. Ezt idézik fel az itt kiállított tárgyak. Mindenek előtt egy fiatalkori (Johann Nepomuk Ender: Széchenyi István portréja) és egy későbbi képmását érdemes majd szemügyre venni (Barabás Miklós: Széchenyi István). Itt a látogató egy kis képzeletbeli közel-keleti utazást is tehet, annak a két vázlatkönyvnek a segítségével, melyek Széchenyi fiatalkori török- és görögországi útjainak egyes helyszíneit örökítik meg. A rajzok készítője Johann Nepomuk Ender, aki a gróffal személyes barátságban lévén vele utazott e távoli vidékekre. Ezen az úton láthatta azt a fiatal, kút mellett pihenő lányt, kinek portréját utóbb megfestette (Johann Nepomuk Ender: Görög lány, 1821). A kép nevezetessége emellett az, hogy még maga Széchenyi hagyta az Akadémiára. A teremben a Széchenyi iniciatívájaként megvalósult pesti Lánchídról, illetve az általa elképzelt, ám meg nem valósult középfokú műszaki iskoláról, az Ipartanodáról láthatunk még korabeli ábrázolásokat. Itt kapott helyet egy Széchenyit ábrázoló gipsz szobor (1867) is, annak az álló szobornak a vázlata, melyet 1880-ban állítottak fel a Magyar Tudományos Akadémia épülete előtt. Szokatlan témájával és méretével hívja fel magára a figyelmet egy rajz (Zichy Mihály: A zene elkísér a bölcsőtől a sírig, 1892), az emberi élet különböző szakaszaihoz kapcsolódó zene- és táncfajták ábrázolásával, mely valószínűleg egy hangversenyterem díszítéséhez készült.

Barabás Miklós: Vörösmarty Mihály

Ha tovább indulunk, egy hosszú terembe, az ún. Arcképes terembe érkezünk, ahol korban egymástól távol eső képek sorakoznak külön-külön egységeket képezve. A terem elejét Vörösmarty Mihálynak szenteltük, mintegy megidézéseként az egykor az Akadémián volt Vörösmarty-szobának. Itt portréja mellett (Barabás Miklós: Vörösmarty Mihály, 1836) verseinek kézirataiból és levelezéséből a legbecsesebb darabokat tekinthetik meg a látogatók. Emellett a refomkor nagyjaival is találkozhatnak: Wesselényi Miklóssal, Berzsenyi Dániellel, Czuczor Gergellyel. De itt van a nagy példakép Kazinczy Ferenc, az ő személye több műalkotás révén van jelen a Gyűjteményben (Johann Nepomuk Ender és Joseph Kreutzinger Kazinczy-portréja 1808, Ferenczy István Kazinczy-mellszobra 1847-1870, Jakobey Károly festményei lakóházáról, 1859). Kiemelkedő darab még a fiatal Deák Ferencről (1841), vagy az Akadémia első elnökéről és könyvtárának megalapítójáról, gróf Teleki Józsefről készült portré (1836), mindkettő Barabás Miklós alkotása. Ugyanebben az időben született egy a kevés női portrék közül, feltehetően annak a Bártfai Szabó Lászlónak a feleségéről, aki Kazinczy és Kisfaludy jó barátjaként maga is sokat tett az irodalom és a képzőművészet terjesztéséért (Barabás Miklós: Női portré, 1840). Ebbe a terembe került még több jeles 20. századi festmény, Füst Milán akadémikus egykori képzőművészeti gyűjteményének jeles darabjai, melyek ma az MTA Füst Milán Fordítói Alapítvány kezelésében láthatóak az Akadémián. Füst Milán jónevű festőkkel volt annak idején barátságban, így ajándékba kapott, illetve vásárolt képet Berény Róberttől (Füst Milán portréja 1928 k., Weiner Leó képmása 1911), Mednyánszky Lászlótól (a Parkrészlet és a Vízesés címűek, 1904-1911 k.), Rippl Rónai Józseftől. Itt mutatunk be egy virtuális, a maga valóságában jelen nem lévő festményt, Berény Róbert remek Bartók-portréjának nagyméretű dia-reprodukcióját, melyet a festő a fiatal zeneszerzőről készített.

Ismeretlen művész: Johann Wolfgang Goethe árnyképe, 1780 körül

Utunk következő állomása egy kisebb terem, az ún. Goethe-szoba, amelyben Johann Wolfgang Goethe, a német felvilágosodás „atyja” személyével és munkásságával kapcsolatos műalkotások, illetve könyvek, kéziratok és egyéb tárgyak találhatók. Az Akadémia ehhez a világviszonylatban is kiemelkedő jelentőségű gyűjteményhez egy tagja (Elischer Boldizsár, jogászprofesszor) révén jutott, aki évtizedeken keresztül gyűjtötte a Goethe személyével kapcsolatos műveket, melyek végrendeletének szellemében, fián keresztül jutottak a Magyar Tudományos Akadémiára. Az egykori Széchenyi múzeumhoz hasonlóan a tárgyakat az Akadémia 1896-tól külön teremben ki is állította. Itt ezekből mutatunk be egy gazdag válogatást. Olyan unikumokat láthat itt a közönség, mint Goethe egyik fiatalkori művének a Römisches Karneval-nak egy igen ritka, egyedileg színezett egészoldalas rajzokkal díszített példányát, a színtanról írott, hasonlóan gazdagon illusztrált munkáját, összes műveinek és azok magyarra fordításának első kiadásait. De láthatunk itt korabeli ábrázolásokat a költőfejedelem barátairól, kortársairól, köztük Friedrich Schillerről, Johann Joachim Winckelmannról, Johann Gottfried Herderről, vagy egy-egy tájképet, rajzot, melyet a műkedvelő Goethe maga készített. Természettudományos érdeklődésének eredménye az a gazdag kőzet- és ásványgyűjtemény, melyből több tálcát őriz az Akadémia. Egy igen szép gipsz szobrocska is látható a gyűjteményben, mely apollói öltözetben, idealizálva örökítette meg a tudós férfiút (Alexander Trippel után: J. W. Goethe Apolló jelmezében, 1790 k.).

Hubert Robert követője: Antik romok kővázával (18. sz.vége)

Az Akadémia és a művészetek kapcsolatát illusztráló időutazásunkat és visszatekintésünket folytatva lépjünk be a következő helyiségbe, mely ma az Eszterházy terem nevet viseli. A festmények, melyek ma itt láthatók egykor Eszterházy Pál herceg, 1848-as miniszter tulajdonát képezték, és mint neves magángyűjtemény darabjai Európa szerte ismertek voltak. A herceg képtára 1865-ben érkezett Pestre, otthona pedig több évtizeden keresztül az Akadémia palotája lett. 1905-ben felépült a Hősök terén a Szépművészeti Múzeum és ez a kimagasló kollekció oda került és ma is a múzeum régi festészeti anyagának gerincét alkotja. Gyűjteményünk újrarendezése kapcsán kaptuk kölcsön a Szépművészeti Múzeumtól az egykori Országos Képtár jeles darabjait, érzékeltetendő az egyetemes művészet egykori igen intenzív jelenlétét az Akadémián. Ezek közül is érdemes egy pillantást vetnünk S. van Ruysdael Útszéli fogadó, vagy H. Robert: Antik töredékek kővázával c. képekre. Hogy gyűjteményünk sokoldalúságát és magángyűjteményekkel, illetve a 20. századi művészettel való szoros kapcsolatát érzékeltessük, a régi festmények társaságába elhelyeztünk néhány portrét és tájképet a Füst Milán Fordítói Alapítvány (Gulácsy Lajos: Cogito ergo sum 1903), valamint Pásztor Emil akadémikus letétéből (Vaszary János: Lovasok, Aba Novák Vilmos: Úton). Ugyanitt látható néhány az újabb szerzeményeinkből (Magyar Mannheimer Gusztáv tájképe, Kondor Béla: Dürer-sorozatának darabjai (Melancholia, 1969) c. rézkarca). Ezt követően léphetünk be a gyűjtemény legnagyobb termébe (ún. Nagyterem), melyben a művek gazdagsága önmagában is példa az Akadémia művészetekkel való sokirányú kapcsolatára. Láthatunk itt ajándékba kapott idilli tájképet az akadémikussá választott id. Markó Károlytól, romantikus, kissé egzotikus tájat a nagy utazó Ligeti Antaltól (Libanoni cédrusliget, 1876), monumentális balatoni tájképet a téma nagy mesterétől, Brodszky Sándortól. A történelmi tájkép újszerű műfaját Wagner Sándor festménye (Izabella királyné búcsúja Erdélytől, 1863) képviseli. A vázlat a 19. század végén vált az oeuvre-ök elfogadott részévé – ennek szellemében maradt ránk Feszty Árpádnak a Magyarok bejövetelét ábrázoló körképe egy részletéhez készült vázlata (1894 u.). Hogy 20. század elejétől, legalábbis a tájképeken keresztül egyfajta expresszivitás is megjelent az Akadémián azt egyfelől Mednyánszky László nagyméretű festménye, a Tátrai táj (1900 után), illetve néhány évtizeddel később Csernus Tibor Angyalföld (1956) c. képe illusztrálja. Tudósportrék egész sorát vehetik még szemügyre itt a látogatók. Ipolyi Arnold püspök reprezentatív képmása (Kovács Mihály alkotása, 1872) a főpap gyűjteményének az Országos Képtár részére történt ajándékozása kapcsán készült donációs portré. Rosty Pál földrajztudós és fotográfus (Székely Bertalan, 1860-as évek), Habsburg Rudolf, mint botanikus (Benczúr Gyula, 1891), vagy Haynald Lajos, mint darwinista tudós (Munkácsy Mihály, 1884) került megörökítésre.

Johann Nepomuk Ender: A Magyar Tudományos Akadémia allegóriája, 1831

A gyűjteményben tett virtuális sétánk utolsó állomása az impozáns és reprezentatív Félköríves terem, amelyben főhelyen a Magyar Tudományos Akadémia Allegóriája látható (1831). A Johann Ender által készített festményen Hébé, a görög mitológiában az ifjúság és a tudás istennője jelképezi az Akadémiát. Pajzsán Raffaellora visszanyúló ábrázolás látható a Róma kapui elé érkező Attiláról. A monumentális mű mellett alapítók és elnökök, főtitkárok nagyméretű portréi tekintenek le a látogatóra. Közülük említsük meg Széchenyi István egészalakos képmását (Friedrich Amerling, 1836), mely részben a későbbi évtizedek hivatalos Széchenyi-portréinak is mintája lett.

Ligeti Antal: Libanoni cédrusliget, 1876

Itt láthatjuk továbbá Szalay Lászlónak (Székely Bertalan, 1864) és Arany Jánosnak (Barabás Miklós, 1884), az Akadémia titkárainak, Eötvös Józsefnek (Madarász Viktor, 1874), az Akadémia egyik jeles elnökének portréját.