Őssejtek; út a klinikumhoz – Nagy András külső tag székfoglaló előadása

Mint azt az akadémikus elmondta, az eredmények nyomán remény nyílt az elhalt sejtek pótlására többek között olyan betegségek kezelésében, mint a Parkinson-kór, Alzheimer-kór, gerincvelő-sérülés, agyvérzés, vakság, szklerózis multiplex vagy cukorbetegség.

Nagy András Fotó: mta.hu/ Szigeti Tamás

Saját kutatói pályájáról említett néhány példát arra, hogy mennyire fontos szerepet tölt be a szerencse a kutatásban. A szerencse az ő esetében a matematikusdiplomával kezdődött, majd halgenetikával, neurokémiával, elektronikával, komputerprogramozással, emlősembriológiával, fejlődésgenetikával, humán embrionális őssejt-biológiával, hat gyermek születésével, testi sejtek újraprogramozásával és betegségmodellek vizsgálatával folytatódott. Dolgozik azon, hogy a számára szerencsés eseménysorozat eljusson a célhoz: az emberi betegségek gyógyításához.

Mint fogalmazott: a matematikusságot nem lehet megbánni. Öt éven keresztül a gondolkodást, a logikát sulykolták a fejébe. Egy ilyen alapról szinte bármilyen tudományterületre el lehet kalandozni, csak a képletekbe valós dolgokat kell A székfoglalón készített fotók galériájahelyettesíteni.

Így a halgenetika is csak látszólag volt másmilyen, mint a matematika. Közvetlenül az egyetem után ez a hatéves időszak meghatározó fontosságú volt. A fiatal, lelkes és vibráló intellektusú csapat minden hétfő esti találkozója Csányi professzor úr lakásán tovább formálta bennük a hipotézis- és kísérlettervezés módját, a helyes következtetés fontosságát. Azután jött a neurokémia két éve, Abel Lajtha professzor intézete New Yorkban. A várost nagyon szerette, a neurokémiát nem annyira.

Két év után újra Magyarország. Keresve az „igazit” egy kis időre más vizekre kalandozott, a személyi számítógépek hajnalán jött az elektronika és a programozás. Ez persze csak rövid ideig tartott, mert ismét beköszöntött a szerencse. Csányi professzor úr segítségével támogatást kapott a kísérleti emlősembriológia létrehozására Magyarországon. Ez aztán egy lelkes kis csoporttal Gödön, az ELTE Biológiai Állomásán sikerült is. Néhány jó közlemény és négy-öt év után azonban nyilvánvalóvá volt, hogy nagyon nehéz lesz továbblépniük molekuláris biológia nélkül.

Levelet írt hát öt külföldi „hírességnek”, hogy fogadnák-e néhány hónapra. Csak egy választ kapott: Janet Rossant-tól, a Mount Sinai Hospitalból, Torontóból. Meglepetésére, a válaszhoz egy repülőjegy is volt csatolva. Így került Kanadába 1988-ban, ahol először látott egér embrionális őssejteket, és elkezdett dolgozni velük. Már a nyolcvanas évek végére sikerült ezeket a sejteket „honosítania” Magyarországon. Később dr. Gócza Elen, volt diákja vitte tovább és teremtette meg a hazai embrionális őssejtkutatást a kilencvenes évek elején.

Megint öt év, és a Mount Sinai Hospital kutatói állást ajánlott föl független laborral, amit elfogadott. Immár több mint húsz éve jött létre a kutatócsoport; tehetséges diákok, munkatársak és ügyes segéderők.

Egér embrionális őssejteket használva, az első években funkcionális genetikával foglakoztak. Géneket távolítottak el a genomból, és analizálták ennek következményét a fejődésre és a betegségekre. Néhány gén-„híresség” ezek közül: Mash2, VEGF, PDGFC.

Tanulva az egértől, az ezredforduló után humán embrionális őssejtekkel is elkezdtek dogozni, és Kanadában ők alapították meg az első ilyen sejtvonalakat. Ezzel a tapasztalati háttérrel nem volt nehéz bekapcsolódni az újraprogramozás területére, amikor testi sejtekből őssejteket hoznak létre. Elsőként dogoztak ki olyan újraprogramozási módszert, ami nem igényel genommódosítást. Majd sikerült kimutatni az újraprogramozás genomkárosító hatását és elvégezni az egész folyamat egészen finom részletekig menő jellemzését.

Az elmúlt tíz év felgyorsult kutatási eredményei közel hozták az őssejtek gyógyászati alkalmazását. Néhány kritikus probléma azonban még megválaszolásra szorul. A legfontosabb ezek közül a sejtterápia biztonsága. A legtöbb betegség kezeléséhez in vitro létrehozott sejtek milliárdját kell majd egy betegbe ültetni a hatás eléréséhez. Az in vitro sejtszaporítás viszont szelektál a gyorsan és kontroll nélkül növő sejtekre, ami rákos daganatokat eredményezhet.

A másik probléma, hogy ugyan 2007 óta lehetőség nyílt rá, hogy minden betegből saját őssejtvonalakat alapítsunk, az orvoslásban ennek jelenleg nincs gyakorlati realitása a magas költségek miatt. Ha viszont genetikailag nem azonos sejteket (allograft) ültetünk a betegekbe, azokat az immunrendszer kilöki. Következésképpen meg kell oldani az allograft sejtek védelmét anélkül, hogy a beteg normális immunfunkcióját gátolnánk. Ez sem könnyű feladat, de szerencsére a biológia is rengeteget fejlődött az immunválasz mechanizmusainak feltárásában.

Mindkét probléma – a sejtes kezelés biztonsága és az immuntolerancia kialakítása – megoldható a sejtek genetikai megváltoztatásával. Jelenleg a laboratóriuma ezzel a két kritikus problémával foglalkozik.